Tessék, vezess te! - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Tessék, vezess te!

Schäffer Erzsébet
2021. ápr. 9. 5:27
Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...

Levelet kaptam az okos laptopomra, ezzel a kéréssel: ugyan írjak még történeteket arról, hogyan lehet összecsiszolódni egy házasságban, amikor annyira mások vagyunk. Na, gondoltam, drága levélíró, jótól kérded…!

S ezt azért gondoltam, mert egyik délután, belekerülvén egy dugóba, elkezdtem dühös lenni. Rám nyomakodott egy erőszakos dzsip, előttem kígyózott a sor, ismeri, aki vezet. És békés gondolatok helyett sziszegtem magamban…Hova a csudába megy ez a sok ember, mit nyomulnak itt az utakon, hogy már nem lehet időre odaérni sehova… valahogy így sugdosott a fülembe az én rosszabbik felem, amikor eszembe jutott, mit mondott a férjem, amikor együtt ültünk autóba és netán én vezettem.

– Muszáj neked ennyire rámenni az előtted lévőre? Hova sietsz? Nem látod? Itt nem lehet sietni! Itt a higgadt erő a nyertes. Figyeld meg, egyszerre fogunk odaérni a lámpához ezzel az erőszakossal, itt szambázik és azt hiszi, jópofa…

Szóval, ilyen és ehhez hasonló tirádákat hallgattam végig a volán mellett, amiben az volt a legbosszantóbb, hogy igaza volt. De (akkor még) bohó voltam és türelmetlen és a kormánnyal a kezemben amúgy is úgy éreztem, hogy a férjem mellett egy rossz diák vagyok, aki még azt sem tudja, amit amúgy az iskolában még tudott.

Magyarán, más temperamentumú emberek voltunk mi ketten, és ha egy kocsiban ültünk – s mondom, én vezettem –, akkor megszégyenült pillanatok sorát éltem át. Persze nem kellett volna így éreznem, de akkor még (bohó, türelmetlen voltam) ez történt.

Az én békés és nyugodt férjem sosem tudta elengedni magát mellettem. (Már ettől is megsértődtem.) A tetejében velem együtt vezetett, ismerik biztosan ezt az állapotot. Ez ugye azt jelentette, hogy ott ül az anyósülésen, és rám semmi tekintettel nem lévén, fékez, amikor én még nem fékezek – jelezve, hogy kéne! Vagy a nem létező pedált nyomkodva vagy elengedve leveszi a gázt, amikor én ráerősítek és így tovább. Dudált is volna, de nem volt mivel. Sőt, kanyarodott is volna, de hát nálam volt a kormánykerék. Ha mindezt nem tette, akkor merőn nézte az utat, kicsit előrehajolva, egyenes derékkal. Ha ezt sem, akkor fütyült, amit – jól ismertem – akkor tett, ha ideges valamiért, de nem akarja elárulni.

Egyszóval mi, akik a „szárazföldön” egymást megértő, szerető, békés pár voltunk, a kocsiban valami egészen más erőket szabadítottunk fel magunkban.

Merthogy erre a férfitempóra föl persze én, aki amúgy is gyorsabban vezettem, még jobban nyomtam a gázt (bohó voltam és türelmetlen akkor még), vadul tolattam, amit amúgy sosem tudtam, ezért nem is szerettem, de azért csak nyomtam, neki! És ha a férjem ott ült, akkor tuti, hogy eltaláltam a beton lámpaoszlopot Etyeken az Óvoda utcában, ahol nulla forgalom volt.

Ilyet még párszor megismételtem, és akkor rájöttem valamire: átadom a kormányt egyszer és mindenkorra. Ha együtt vagyunk, az ki van zárva, hogy én vezessek. Mert milyen érdekes az emberi lélek, vagy nevezhetjük ezúttal nyugodtan ego-nak: amikor egyedül vezettem, akkor nagyjából sikeresen tolattam, nyugodt voltam, nem nyomtam a gázt, szóval nem akartam megmutatni senkinek semmit.

Ezt az egész átváltozást magam sem értettem. Ugyanis én annyira megbíztam az én társamban, hogy békésen aludtam akár kétszáz kilométereket is mellette, nem érdekelt, hogy lassan vagy gyorsan vezet, nem akartam irányítani, néhány eltévedést ugyan megakadályoztam, de egyéb esemény nem történt.

Már benőtt a fejünk lágya – na jó, az én fejem lágya nőtt be –, szóval idősebbek voltunk, amikor egyszer azt mondtam, azért elismerhetnéd, hogy nem vezetek rosszul. Hallgatott és azt mondta: „Szerintem egyedül az a fontos, hogy hazaérjünk. És hogy épségben hazaérjen mindenki az utakon. Ez egy olyan társasjáték, amiben nem kell győzni, mert nem lehetnek vesztesek. Érti magácska?” – mondta és megölelt.


Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?