Mindenféle járt a fejemben, miközben behoztam ide az írógépem mellé egy szeletke megszáradt kuglófot. Beléharapok, s mit ad Isten, a fogamba akad egy apró dióhéj. Majd beletört! Na, ez aztán elindította a kerekeket…

Fiatal koromban volt nekem egy fura testi hibám, vagy inkább lelki, ki tudja. Ma már gyanítom, a hormonokkal lehetett összefüggésben. Olykor elkapott valami menekülési vágy, ilyenkor legszívesebben kiszaladtam volna a világból. Hagytam volna csapot-papot. De hát az ember ott van, ahol van a társával, a gyerekeivel – hát nem szalad el csak úgy. Helyette sírtam. Olyan tehetetlen feszülés fogott el ilyenkor, hogy valahogy így, a sírással kerültem túl rajta.

Egy este is fekszem a közös ágyon, kihúzódom a szélre, mert annyira elkapott a zokogás, nem akartam én zavarni vele senkit. Feszült a testem, görcsösen összehúzódtam, s csak jöttek a könnyeim. Azt hittem, a férjem már alszik. És egyszer csak érzem, végighúzza a kezét a hátamon. De olyan finoman, alig-alig ért hozzám. S aztán visszahúzódott.

Hát engem még jobban önt el a sírás. Mert én olyan hálás voltam ezért. Hogy nem szól, nem kérdez, nem akar semmit, csak jelenti az érintésével, hogy ott van. Hogy érez engem. De szabadon hagy. Rám bízza, hogy segítsen-e. Az ember egyszer csak már tudja, milyen nagy ajándék egy ilyen pillanat. Nagyon lassan megnyugodtam. És akkor egy meleg tenyér simult a derekamra. Kicsit megpihent, aztán visszahúzódott. És milyen az emberi lélek? A menekülési vágy lassan-lassan valami egészen mássá alakult. Emlékszem arra a finom, csöndes, ölelős éjszakára.

Csönd volt már, megnyugvás, de nem tudtam elaludni. Alig hajnalodott. Fáradt örömben azt éreztem, adni szeretnék még. Még! Még! Töprengtem. Minek örülne? Nagy süteményes… Sütök egy kuglófot! Most! Reggelre ott lesz az asztalon, vele a szeretetem, a hálám, az éjszakánk folytatása… De jó lesz! Vaníliaillat lengi majd be a konyhát, ott gyönyörödik a kuglóf csokoládémázzal, dióval és mazsolával – jaj, de fog örülni! Leülünk egymással szemben, összeér a térdünk titkon, mint régen… A kávéhoz a langyos, illatos sütemény! Tán be se megy ma dolgozni, kivesz egy napot, lógunk…

Minden így lett. Majdnem. Ott illatozott a kuglóf, amikor jött elő a fürdőszobából felöltözve, kapta le a válltáskáját, a bukósisak már a kezében. Ma rohanok, mondta. Az ajtóban átölelt, benézett a konyhába. Azzal a kamaszos vigyorral az arcán, amit úgy szeretek, felkiáltott.

– Mi van?! Kuglóf szerdán?!

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogirodalomművészetcsalád mint pozitív értékpárkapcsolatházasság