A nyolcvanéves Eszter és a hároméves Dóri elválaszthatatlanok. Pedig nem laknak együtt és csak hétköznapokon találkoznak. Elválaszthatatlanok azóta, amióta Dóri megszületett, s az első hazahozott napok egyikén Eszter leült Dóri ágya mellé. Benyújtotta a kezét, s a kéthetes Dóri valahogyan rátalált Eszter mutatóujjára és megfogta. Úgy aludt el. Aludt egy órát, aludt kettőt, Eszter nem mozdult mellőle. Jöttek a szülők, jött Eszter húga, a nagymama, s már szinte haragosan szóltak Eszterre, húzza el a gyerektől a kezét, úgysem veszi észre. Hagyjatok, ha fogja, akkor szüksége van rá. Ezt mondta Eszter és még vagy két óra hosszáig ült ott, ujjával Dóri kezében.

Ennek már három éve. A múltkor láttam játszani őket. Dóri egy lépcsőn mászott le, aminek nem volt korlátja. Eszter utána szólt, várj, jövök! Dóri lentről nézte, ahogy Eszter nehézkesen leül a legfelső lépcsőfokra, és így ülve, csúszva közeledik hozzá. Nézte és halkan felszólt: – Vigyázz, Eszter, ne ess le, kérlek!

Ha Dórinak valami baja van, Eszter kézen fogja, gyere, menjünk anyához, ő majd megvigasztal. Egyszer megkérdeztem, Eszter, miért csinálod, hogy Dórit az anyja vigasztalja? – Mert azt akarom, hogy tudják – mondta. – Hogy tudják mind a ketten, hogy ez kettőjük dolga. Én csak játszótárs vagyok.

Eszter, akinek nem született gyermeke, de mindig megtalálta a gyerekeket, azt mondta egyszer.

– Dóri nekem, most a végén, ajándék.

Nézem, ahogy hintáznak, hallgatom, ahogy beszélgetnek, figyelem, milyen fáradt, amikor egyedül van. És látom, a hároméves Dórin látom, pontosan tudja, érzi: Eszter az ajándék.

 

-------------------

 

Már túl voltak a mesén. A kisfiú, aki jobban szerette, ha nagyfiúnak mondják – az is volt, negyedikes –, egy ideje új szokást vett fel. Becsukja a két szobát elválasztó ajtót. Csak néha hagyja nyitva. Mint most. A kiáltás halk volt és óvatos.

– Mama! Alszol?

Csodálkozott, hogy még fönt van a gyerek. Fölnézett az ágyából, látta, jókora rést hagyott az ajtón. Csöndesen szólt át.

– Még nem.

Nem hallatszott semmi nesz. Várt egy kicsit. Aztán átszólt a kisfiúnak.

– Nem tudsz aludni?

– Nem. Mama, nem akarsz átjönni…?

– Most?

Ahogy kimondta, megbánta. De a gyerek segített.

– Csak egy kicsit… Átjössz? Bebújni…

Kis-nagyfiú, gondolta. Bebújni. Ahogy régen. Fáradtan elmosolyodott és kinyújtózott a takaró alatt. Mellette, a másik párnán már egyenletes volt a szuszogás. Aztán szégyellve, hogy húzza az időt, gyorsan kibújt az ágyból.

A kisfiú már bekucorodott a fal felőli oldalra. Kicsit megemelte a takarót.

– Bújj be, mama!

Odabent a takaró alatt meleg volt. Beleszagolt a kisfiú nyakába, mélyen beszívta az álmos szappanszagot. A gyerek átölelte. Szorosan karolta a nyakát, egészen másképp, mint ahogy szokta.

– Miért nem tudsz elaludni?

– Gondolkodom.

– Min?

– Hogy mi lesz velem, ha ti nem lesztek…

Az asszonynak, mint akit hideg vízzel leöntöttek, kiment az álom a szeméből.

– Hogyhogy nem leszünk?

– Hát… Ha meghaltok.

A feje ott feküdt a karján. Arról vette észre, hogy sír, hogy nedves lett a hálóinge. Fektében fölhúzta a lábát, s miközben teste körbeölelte a fiát, agya riadtan kapkodott. Mi lelte? Mi jár a fejében? Hol időzik a gyerekek lelke, miközben azt hisszük, itt fekszik az ágyában, s minden a lehető legnagyobb rendben van? Megijedt? Próbált visszaemlékezni, hogy is volt kislánykorában…

És halkan beszélni kezdett. Mesélt arról az időről, amikor a kisfiú megszületett, mesélt az álomillatú éjszakákról, amikor az öléből nézte a csillagokat, mesélt arról, hogy sose hagyják el egymást azok, akik így találkoznak. S hogy szeretnek minket. Sokáig mesélt. Simogatta a kisfiú arcát, egyszer csak a lélegzése mutatta, elaludt.

Napokig nem tudott szabadulni attól az estétől. Pedig reggel a kisfiú vidáman ébredt, nem kérdezett semmit, amikor iskolába indulva megölelték egymást, csak annyit mondott szégyenlős-fölényesen.

– Nem hagytalak aludni…!

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogkisgyermeklelki egészséggyermekneveléscsalád mint pozitív érték