Az a kis falu, ahol még a boldog időkben (lásd az utolsó vírusmentes hetekben) jártam, abban különbözött a többi környékbeli falutól, hogy istentudjamiért, itt jónéhány szabálytalan, vagy jobban mondva bátor ember él. S ezekből a szabálytalan, bátor emberekből kerülnek ki a falu vezetői: orvos, polgármester, jegyző, iskolaigazgató, idősotthon vezetője, óvodaigazgató, faluház főnöke, könyvtárvezető – nagyjából ők. Erre csak a nap végén jöttem rá, mert ők maguk nem mondtak sokat, nem is dicsekedtek semmivel, csak azt üzenték, ha jövök, úgy osszam be az időmet, hogy ráérjek. Biztosan megszokták, hogy akik a messzi fővárosból jönnek, azok mindig sietnek. Irtó fontos dolgaik után rohannak egyik országrészből a másikba, így semmi élvezetes dologra nem jut idejük. Na, én nem siettem, és ezt igen jól tettem.

Mert amikor megérkeztem, kis szusszanás után megkérdezték, tudok-e biciklizni. De még mennyire, hogy tudok, s milyen régen tekertem ilyen alföldi utcákon! Na, hát akkor – nem ám autó! – nyeregbe pattantunk és irány a falu. Nem írok most le minden bátorságot, amit ott láttam, de egyet igen. Azt, ami az egyik óvónő és az idősotthon vezetőjének fejéből pattant ki.

„Összehozták” az óvodás gyerekeket az öregekkel. A bentlakókkal. Azóta hetenként egyszer ünnep van az otthonban. Akkor érkeznek gyerekek!

Ilyenkor még a magába forduló Lajos bácsi is készülődik. De nem ment az könnyen! Lajos bácsi az otthon legmorgósabb lakója, akinek mindig van valami hasfájása, hol a leves hideg, hol a folyosó huzatos – ha lassanként, de ő is megenyhült. Azt is lehet mondani, szinte fiatalabb lett, amikor az otthonban az óvodás-napra készültek. Pedig ő volt az, aki, amikor bejelentették, hogy óvodások jönnek, amolyan unokapótlékok – tüntetően hátat fordított és azt mondta:

– Csak zajong majd itt az a sok kölyök. Vigyék őket cirkuszba! Ez nem cirkusz! Unoka pedig nem kell!

Senki nem szólt, csak Anna néni. Gyerekkora óta ismerte Lajos bácsit, akit akkor még Lajcsinak hívtak és nem volt keserű, pedig minden oka meglett volna rá. Testvéreivel élt a szomszédos tanyán. Apjuk, anyjuk elhalt, a két öreglegény bátyja gazdálkodott, nővérei férjhez mentek messzire, Lajcsi, a legkisebb, a vakarék ott felejtődött, senki nem törődött vele. Enni kapott, de csak úgy tengett-lengett a világban. Amolyan senkigyereke volt. Begyalogolt a tanyai iskolába, mert ha nem, a bátyjai eltángálták, büntetést kellett fizetni utána, ha elkerülte az iskolát. Anna néni is odajárt, onnét ismerte.

– Te Lajos, ne pörölj már megint! Inkább csinálj pörgettyűt ezeknek a pujáknak, olyat már csak te tudsz!

Nem azonnal, de egyszer csak észrevették, hogy Lajos bácsi nagy szemű diókat gyűjtöget. S vaskos pálcikát farag. Vékony madzagot kér a gondnoktól. Na, ebből mi lesz?

Nem mutatta meg senkinek, majd csak a gyerekeknek. Három pörgettyűt ügyeskedett össze. Az üres dióhéjban forgott a tengely, a tengelyen felsodorva a zsinór, ha a végét meghúzták, surrogó hangot adott, s forgott, mint a veszedelem. Na, ettől kezdve a fiúk csak a Lajos bácsit keresték. Ő meg kivirult, és bár nem mondta, de minden szerdán kimosdva, ünneplőbe öltöztetett szívvel várta az „unokáit”. Akkor már mindnek volt pörgettyűje.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélem