Pedig sok mindenre jó ez a lassulásra intő idő. A késői reggel és a korán beköszöntő este. Mármint, hogy az örök körforgás, a természet diktálná a lassulást, de az ember – ez a kis porba fingó, mondaná öreg mesterem, Sári néni –, nem hagyja magát és pörög, pörög, ha belebetegszik is. És rendszerint bele is betegszik. Pedig, ha hagyná magát és megállna, hát még ha az igazi csendességbe is belekóstolna, nem csak hogy nem betegedne meg, de sok minden eszébe jutna, ami a szaladásban sosem fog.

Nekem például az egyik ilyen sötét hajnali ébredésemkor eszembe jutott a cipőfűző. Anyu cipőfűzője.

Az én mamám nagyon sokáig jól tartotta magát és valahogy egyik napról a másikra hirtelen kezdett el öregedni. Nem volt ennek semmi látványos jele. Akkor még nem laktunk együtt, én nem is vettem észre semmit. Egy alkalommal ott voltam nála, indultunk sétálni, talán sürgettem is, ő átveszi az utcai cipőjét és köti be a cipőfűzőt. Azaz hogy kötné. De nem engedelmeskednek az ujjai.

– A fene, aki kitalálta, hogy ilyen csúszósak – morog a mamám, akinek igaza volt, én is utálom a selymes cipőfűzőket –, semmire se jók. Leguggolok mellé, mondom, hadd segítsek, gyorsabban megvagyunk.

– És ha nem vagytok itt? Akkor ki segít? Ezt nekem kell kikínlódni! Nem sietek sehova!

És kikínlódta. Én meg álltam mellette, dühös voltam, nem mondtam, de gondoltam mindenfélét. Hogy milyen csökönyös, hogy soha nem enged, hogy mindig ő tudja jobban, hogy képtelen elfogadni bármilyen segítséget. És lehet, hogy ő nem siet, de én… Végül készen lett, fölállt diadalmasan.

Akkor, ott nem kellett volna dühöngenem, helyette meg is dicsérhettem volna a mamámat.

– Na, mehetünk! – mondta.

És csak most, a hajnali derengésben jutott eszembe, hogy akkor, ott nem kellett volna dühöngenem. Helyette meg is dicsérhettem volna a mamámat, hogy milyen ügyes. Hogy szidhattam volna vele együtt a csúszós, kezelhetetlen cipőfűzőket. De a legfőbb, hogy elfogadhattam volna, hogy az én anyám egy önálló, sokat tapasztalt bölcs ember, aki végül is igazat mondott: nem vagyunk mindig mellette. S hogy erre mikor jöttem rá?

Egyik hajnali derengésben kúszott vissza a gondolataim közé az a kis jelenet kettőnkkel. Megérteni azt a régi cipőfűzősdit csak akkor értettem meg, amikor hajszálra ugyanez megtörtént velem. Mentünk valahová, s egyik kedves gyerekem talán csak mozdulattal siettetett, leguggolt és bekötötte a cipőfűzőmet. Rá akartam szólni, majd én, aztán hagytam. De minden kis rezdülése visszajött azoknak a régi pillanatoknak, amikor ott álltam türelmetlenül a mamám mellett, és vártam, kösse már be azt a szerencsétlen cipőfűzőt.

S folytatódnak a gondolatok. Mesék jutnak az eszembe, tanító mesék, melyek ugyanerről szólnak. A lassú öregekről és a türelmetlen fiatalokról.

Nagyapóra meg a fatányérra emlékeznek-e? Aki nem, annak elmesélem.

Nagyapó már öreg volt, csoszogva járt, reszketett a keze. Ebédnél, vacsoránál bizony sokszor az abroszra került az étel, olykor ügyetlenül lesodorta a tányért, ripityára tört. Adtak hát eléje egy fatányért, jó öblöset, abban már csak nem tesz kárt. Unokája, a Jancsi gyerek látta mindezt. Egy nap elkezdett nagy komolyan egy deszkát faragni. Kérdezte tőle az édesapja:

– Mi lesz ebből, Jancsikám?

– Fatányér, édesapámnak meg édesanyámnak, ha majd megöregednek, ebből kapják az ebédet meg a vacsorát. Elszégyellette magát a Jancsi gyerek édesapja, s nagyapó onnantól megint cseréptányérból ette az ebédet és a vacsorát.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélemtörténet