A színpadon a táncosok azt hiszem, Puerto Rico-iak voltak. Pompázatos narancs, piros, türkiz, fehér, kék színekben fodrozódó szoknyák, fölcsapnak a lányok derekáig, a mezítelen lábak ingerlő villanása maga a szerelemre hívás. A gyönyörű kreol vállakat látni engedik a könnyed blúzok, a keblek fölött ékszerek villognak. A feketével kihúzott szemek felszabadultan nevetnek, a rúzsos ajkak mögött a hófehér vakító fogak nem árulnak zsákbamacskát. Tobzódó fiatalságuk a zene egyre forróbb ritmusával üzen az akrobatikus ügyességű férfiaknak – titeket várunk, nektek táncolunk, gyertek!

Az első sor szélén ülök, mögöttem érzem a hatalmas sátor elvarázsolt közönségét és arra gondolok, mindjárt jönnek a mieink. Hallom a forró karibi zenét, előttem a színes, zabolátlanul szabad forgatag és közben az jár az fejemben, vajon hogyan fogadja ez a feltüzelt közönség azt a nagyon más világot, amit a mi táncosaink idéznek ide.

A magyar néptáncban a lányok szép viselete nem harsány, teljesen zárt. Magasan csukódó blúzok, a karcsú derekak alatt sok szoknya, cipő, csizma a lábakon, a haj nem lobog, szoros fonatokba fonva, legfeljebb szalag díszíti. A nyakban gyöngykaláris, a kézben csipkekendő, mezítelen test sehol nem látszik. A férfiak öltözéke sem könnyed. Csizma, posztó vagy gyapjúnadrág, az ing fölött mellény, néha súlyos hímzéssel díszített lajbi, a fej is takarva, nálunk a férfifejek éke a kalap…

Idáig jutottam, amikor a karibiak már az ovációt fogadták. Lassan elült a zaj, bemondták a következő fellépőket, valahogy így: „Forrasz folklor balett de Hungria”, és várakozó csendesség következett.

Bejöttek a zenészek, hozták a cimbalmot, jött a két hegedűs, a nagybőgős. Elrendezkedtek, és rákezdték. Lassú, cifrázással díszített erdélyi táncdallamok alatt bejött két táncos. Kalotaszegi, mell alatt húzott, bordó, zöld, lerakott hosszú ruhában, finom, vékony csizmában, hátraszorított befont hajjal, arcán csöndes mosollyal a lány. Vele a legény, combhoz feszülő nadrágban, fényes csizmában, hófehér ingben, fölötte fekete mellény. Lassan jöttek, egymástól távol. A zene még nem gyorsult, amikor a legény táncolni kezdett. Mutatta magát, fordult, csapások csattantak combon, csizmaszáron, nem figyelt a lányra, de minden mozdulata neki szólt. A lány ringatta magát, tartózkodó mozdulataiban méltóság volt, ám kíváncsi figyelem is: lám, ki vagy, mit tudsz, mit adsz nekem? A zenészek a legénynek húzták, az már magasakat ugrott, bravúros lépése variánsait nem tudtam követni, csapásai szaporodtak, szemben állt a hegedűsökkel, azok mintha tüzelték volna, egyre forróbb lett a zene, egyre izgalmasabb lett a férfi tánca, mígnem hirtelen a lány felé fordult. Nem emlékszem, hogyan kerültek össze, csak arra, hogy a férfikéz erősen fogta a nő derekát, pörgette, elengedte, visszahívta és újra hagyta. Akkor megint magában figurázott, de már nem hosszan. A lány bátrabban topogott a zene ritmusára, kis lépéseket tett várakozón. A legény visszatért, fogta a lány vállát, egymás szemébe néztek kutatón, nem láttak ki abból a másik szempárból. A lábuk úgy járt, ahogy vágyuk és kedvük tartotta, látszott, minden mozdulat azért van, hogy kettejükkel megtörténjen az, ami férfi és nő között meg szokott történni. Finom szerelemvágyás, féltés, erő és odaadás, kérés és elfogadás volt abban a táncban, intim pillanatok sora, zárt és árulkodó mégis. Lélegzetvisszafojtva néztem.

A tánc minden kultúrában az erotika nyelve. És milyenek a latinok? Finomak és érzékenyek mindenre, ami érzelem, ami a lélek és a szív dolgairól beszél. Azonnal megérezték, hogy itt valami egészen másról van szó. A színpadon az egyre fergetegesebbé váló zene hangjaira valami szakrális áhítat zajlik, férfi és nő játéka, udvarlása, kérése, követelése és odaadása, soha nem látott táncban elbeszélve. A tömeg mögöttem visszafojtott lélegzettel figyelt. S amikor a kalotaszegi lányt megemelte a táncosa és a párost körülvették a többiek, és szinte repedezett a színpad deszkája a lábuk alatt, jött a szatmári legényes, aztán az ugrós, a karikázó és a lakodalmas friss csárdás – akkor már állt a sátor közönsége, dobogtak, füttyögtek és a végén hosszú percekig egy többezer fős kórus kiáltotta lázas örömben: Hungrí-ja! Hungrí-ja! Hungrí-ja! Másnap a városka terein alkalmi fiúcsapatok próbálták és csapkodták a legényest.

Hát csak ezt akartam elmesélni a Magyar Kultúra Napján. S azt, hogy ott, Dél-Amerikában a bőrömön és a szívem dobogásán éreztem meg, micsoda kincsesház ez a mi vagyonunk. Az évszázadok alatt kialakult és megőrzött kultúránk. Akkor, ott, táncban elbeszélve.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogkultúraünnephagyomány