Egyszer a legnagyobbik kislányom összetépte azt a rajzot, amire szép kerek betűkkel ráírta: Mamának rajzoltam szeretettel Réka. Valamiért haragudott akkor rám. Az anyukákra olykor nagyon meg lehet haragudni. Sietnek, nem figyelnek, kiabálnak, türelmetlenek, telefonálnak, nem érnek rá, máshol jár a fejük és még mi mindent csinálnak, ami egy gyereknek fáj. Igen, az anyukákra olykor nagyon meg lehet haragudni. És az a tizenkétéves kislány olyan nagyon haragudott, hogy összetépte és a padlón hagyta a rajznak a darabjait, amin ez állt: Mamának rajzoltam szeretettel…

Ültem a padlószőnyegen, akkor még abban a hetedik emeleti lakásban laktunk és bőgtem. Ott a gyerekrajz roncsai fölött azt éreztem, hogy minden elveszett. Mindent elrontottam, és sose fogom tudni helyrehozni. Mert annak a kislánynak akkor igaza volt. Már nem tudom, mi váltotta ki az elkeseredett dühét, de azt tudom, hogy igen, sokszor én is siettem, nem figyeltem, kiabáltam, türelmetlen voltam, telefonáltam, nem értem rá és még ki tudja, mi mindent csináltam rosszul, úgy, ahogy nem kellett volna.

Persze, nem ez volt az általános. De milyen az ember lelke, hogy megmaradt, ahogy ott ragasztgatom a rajzocska darabjait és fáj, hogy valamit elrontottam. A döbbenetre is emlékszem, hogy a kislányomban milyen indulatok dúlhattak, hogy eltépte a rajzot és semmissé tette. Úgy megijedtem akkor, hogy semmissé tette a szeretetét is.

Milyen buta és milyen kicsinyhitű az ember.

Sok év múlt el. Annak a kislánynak már egy kisfia és két kislánya volt, amikor egy papírba csomagolt puha valamit kaptam tőle. Kibontom. Egy varrott falvédő volt benne, oldalt két rózsával, mellette a szöveg: Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Réka hímezte. Nekem. Mennyi üzenet rejtőzik mögötte. Ha ránézek, ott az életem legnagyobb ajándéka: hogy gyerekeket kaptam. Kaptunk.

Pár éve, egy májusi reggel szól a kapucsengő veszettül. Alig hallottam meg. Pedig már öt perce nyomta valaki. Egy motoros. Egy segédmotoros.

– Gyere be, nyitom a kaput!

A segédmotorost tizennégy éve ismerem. Nagyon magas és nagyon fiatal. Szinte gyerek. De már van jogosítványa. Segédmotorra. Ő a legnagyobb unokám. Följött a lépcsőn, benyitott az ajtón, hátradugott kezében valamit szorongat. És mosolyog. Előveszi a kis csomagot.

– Bontsd csak ki.

És súgva hozzátette, vigyázz, belesütöttek valamit.

Egy fonott kalács volt a csomagban, még langyos. Széttöröm, hát ott van benne egy kis kék betűkkel írt apró cédula… „Olyan jó a gyerekednek lenni…” Ölelem a motorost, folynak a könnyeim.

Alig csapódik utána a kapu, kopognak. Ott áll egy valahai kicsi lány, kezében az elfelejtett hegedűje. A vonó végén illatos orgonaág. Megáll a konyhában, álla alá teszi a hegedűt és megérinti az orgonaággal. A dallam körbefut a konyhában, nyomában csilingel az összes fűszeres üveg. A valahai kislány mosolyog, ahogy csak ő tud. És potyognak, gurulnak a könnyeink.

Autóba ülök, ahol kiszállok, három kis fityfiritty szalad a kertből. Az apukájuk útra készen. A kezében rafiával megkötött lila orgonacsokor. Hozzánk készült. Ölel, ölelem, és nem tudom tetten érni az időt, hogy mikor lett férfi az én kisfiamból.

Biciklire kapok, és nemsokára egy fenyőkkel kerített kis házban autókat gurítunk egy kétéves fiatalemberrel. Mutogat kifelé, integet, ott, ott, a papa fűrészel a kertben. A létráról visszaintegetnek. Nevetünk. És akkor az ajtóban megjelenik a kisfiú mamája. A kezében gyöngyvirág, a szemében is gyöngyök. Gurulnak a karomra, miközben énekel. Orgona ága, barackfa virága… Állunk összeborulva.

Milyen buták, milyen kicsinyhitűek vagyunk.

Nincs semmi baj. Csak a hála van és az örök kérdés. Ki küldött ennyi drága ajándékot. Hogyan, kinek köszönjem a gyerekeimet…

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetbloganyaanyák napjagenerációkon átívelő együttműködésgyermeknevelés