Talán már meséltem arról, hogy egy vadregényes helyre szoktunk elhúzódni, hol magányosan, hol gyerekekkel felvértezve. A vadregény teljesen igaz, villanyvilágítás az van – szigorúan kis fényű izzók vannak üzemben –, ezen kívül egy palackos gáztűzhely ad lehetőséget hatalmas lábas lecsók (sok kolbásszal), óriás fazék babgulyások, jókora adag tonhalas tészták és egyéb kizárólag kalóriadús ételek készítésére. Víz a közeli forrásból érkezik, a jó karban lévők ceglédi kannákkal, az ifjúság – értsd a két kiskamaszt – ötliteres tejeskannákkal szállítja. Van rendes vizespad, azon három vödör, vannak kézmosók (felfedeztem a kis csappal ellátott, eredetileg gyümölcslevek csorgatására szolgáló üvegtartályt) és van kerti zuhany is, ha nem telik meg a hordó, nagyszerű kis kempingzuhanyok lógnak az akácágakon. Szélöblítéses budi áll még rendelkezésre, minden nap szigorúan kitiltom az aktuális pókokat, a kiskamaszok ugyanis nem szívelik valamiért a hálóval nap mint nap szorgalmasan beszőtt, kis helyiséget. A fekhelyek választhatók, takarók, párnák úgyszintén. A komfort tehát szinte otthoni.

Hogy a két tízéves kamasszal eltöltött néhány nap után miért jutott eszembe Tom Sawyer és Tüskevárbeli rokona, Tutajos és Bütyök – mindjárt elmondom.

A zsilipkészítés volt az első észlelésem. Zsilipet sokféleképpen lehet építeni, de úgy, ahogy Balázs és Bulcsú látott hozzá, úgy kevesen fognak neki. Sokáig figyelték a vízhozamot. Aztán megfelelő deszkát kerestek, olyat, ami egyedül alkalmasnak látszott. A kövek válogatása és összehordása is nagy szakértelmet igényelt. És amikor nagy türelemmel mindent előkészítettek, akkor… nos, akkor csökkent a vízhozam. Magyarán, alig-alig folyt víz a forrás vascsövén. A két építő nem szentségelt, nem mondott csúnyákat, álltak kicsit szomorúan a zsilip fölött, aztán elmentek és megtalálták a nagyítót. Nem is egyet, kettőt.

Mit lehet egy nagyítóval kezdeni? Főleg, amikor 38 fok van árnyékban és tűz a nap. Na, mit?

Néztem, ahogy ültek a tábortűz kövei mellett, megfelelő ágdarabokat illesztve a kövekre, s a nagyítót merőlegesen a napsugarakra tartva, a legszűkebb éles pontot megkeresve, meggyújtották az ágakat. Nem ment az olyan könnyen, a kísérlet sokáig tartott a tűző napon, de nem adták fel. Csodáltam, micsoda kíváncsiság él bennük a tudományos tapasztalás iránt, amikor egyszer csak látom, hogy agyaruk közt tartva a füstölgő ágvéget, mint valami bankár szivaroznak. Teljes átéléssel. Ekkor jutottak eszembe Mark Twain felejthetetlen kis hősei, s az, hogy szerencsére vannak a világban dolgok, amik ismétlődnek és míg kiskamaszfiúk vannak, nem vesznek ki soha.

Rohanva jöttek egy reggel a forrástól.

– Nagymama, őzet láttunk! Ilyen közelről! A víztől jött, megállt, ránk nézett. Nem is ijedt meg. Állt egy kicsit, aztán elment. Olyan szép volt!

Tutajos volt ilyen. A Tüskevárban. Ő tudott így rácsodálkozni a berekben minden csodára. És most itt vannak az új Tutajosok. Akiknek néha az orrára kellett koppintani, amikor például megkérdeztem, hogy lekváros kalácsot kenjek-e.

– Jöhet! – szólt a legényes válasz.

– Akkor csak jöjjön, én nem mozdulok – mondtam és másnap már változott a válasz.

Jó volt a kiskamaszokkal. Messze az otthontól olyan pillanatok adódnak, szinte érezni, ahogy a tapasztalásokon nevelődnek, növelődnek.

Vajon jövőre eljönnek-e még velem a szurdokok közé zsilipet építeni?

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélemgenerációkon átívelő együttműködésnagyszülőkcsalád mint pozitív érték