Táncol a kislányunk! - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Táncol a kislányunk!

Schäffer Erzsébet
2021. jún. 4. 5:00
Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...

Sokszor mondom, a vonaton mindig történik valami. Akkor is, ha nem. Csak az esélyt kell megadni, hogy a történetek megtaláljanak.

– Nem haragszik, ha ideülök?

Kevesen ültek a vonaton, az ölemben könyv volt, de nem olvastam. Kinéztem az ablakon. Tavasz volt, az a ruganyos mellű, hosszúcombú, zsendülő tavasz, amikor egyik napról a másikra pattannak ki a rügyek, teli a levegő füttyökkel, rikoltással, cserregő, hívó kiáltásokkal. Minden nesz, percenés, zsivaj az életről szól, a kezdetek mámoráról. Végig a sínek mentén lebbenő zöld fátyolt viselnek a fűzbokrok, de a vetések smaragdjából már nem látszik ki a barázda. A földeken itt is, ott is őzek álldogálnak. Szinte látom nedves orrukat, ahogy már csak jólneveltségből a szélbe tartják, de nem más, mint megszokás ez, hisz most nincs vadász, nincs félelem, áldás van, remény, és igen, ott van előttük terítve a reggeli.

Ebbe a csöndbe lépett be egy erősen sántító fiatal nő.

– Nem haragszik, ha ideülök?

Volt valami röstelkedés, valami halk, mégis elszánt mozdulat a tartásában.

– Dehogy haragszom…

– Nehezemre esett megzavarni, de szeretnék elmondani valamit…

A szemközti ülésen foglalt helyet. Óvatosan ült le, nem dőlt hátra, az ülésnek csak az első felét vette igénybe. Zavart a kényelmetlen tartása, jelezte, nem akar a terhemre lenni, bármikor feláll és elmegy, ha akarom.

Rossz volt látni. Azt szerettem volna, ha már itt van, dőljön hátra kényelmesen, meséljen. De a gondolattal egy időben megszólalt egy halk kongatás, amivel a lelkiismeret jelez. Nagyjából ezt mondta: idefigyelj, az útitársad miattad nem nyugodt, látja rajtad, amit nem mondasz el, hogy most jobban szeretnél egyedül maradni. Ahogy mindez végigfutott bennem, már ez sem volt igaz. Néztem a fiatal nőt és elmúlt belőlem minden ellenállás. S milyen a lélek és nyomában a test játéka – ebben a pillanatban útitársam hátradőlt az ülésen és kinyújtotta a lábát.

Előttem van az arca, a sötét szeme, ami ha nevetett, egészen eltűnt, csak egy vidám ív maradt a sűrű szemöldök alatt.

Odamutattam a helyére.

– Láttam, nagyon belemélyedt valamibe…

– Mindig olvasok a vonaton. Mindenütt olvasok, ahol csak tehetem. De féltem a szememet. Meszesednek az erek. Lassan alig látok vele…

– Ilyen fiatalon?

– Több orvos is megnézte. Nem sok jóval biztatnak. De reménykedem…

Elhallgat. Csöndben vagyunk kicsit. Nézzük egymást visszafogott, biztató mosollyal. Őt sem zavarja, hogy nem beszélünk, engem meg egyenesen megnyugtat, hogy jó vele hallgatni. Nem mindenkivel van így az ember. Útitársam rám néz, mondja, ne mondja…

Aztán nekikezd.

– Van egy kislányunk, a férjemnek is, nekem is ő a boldogságunk. Születésekor kiderült, örökölte a mozgáshibámat. Azt mondta az orvos, rajtunk múlik, egyedül rajtunk, hogy rendbe jön-e, vagy sem. Kivételes ember a doktornő, biztat, ha kell, szigorú, ha arra van szükség, dicsér, mikor mi segít. Tornáztatni kellett, speciális, komoly gyógytornára hordani a kislányunkat, egészen pici kortól. Rendszeresen. Húzták, nyújtották, gyötörték a testét, hogy megnyúljanak a szalagok, mozduljanak az ízületek, hogy rendesen tudjon járni. Minden kezelést végigsírt, végigüvöltött szegény.

Elhallgat, a térdére teszi összekulcsolt kezét.

– Nem untatom…?

Arra gondolok, miért van az, hogy már nem kutatok a legelésző őzek után. Már semmi nem érdekel jobban, mint az ismeretlen kislány.

– Mesélje tovább…

– A kezelések alatt majd megszakadt a szívem. A nagyszülők nehezteltek, haragudtak rám a szüleim is, miattam talán lelkifurdalásuk is volt, meg sajnálták a csöpp gyereket, hagyták volna az egész tornát, csak ne szenvedjen szegény… Nehéz volt ellentmondani nekik. Olyan nehéz volt erősnek maradni és azt mondani: nem sajnálat kell, higgyék el, hanem következetesség. Sokszor gondoltam, hogy nem bírom, de azt is éreztem, abbahagyni lenne könnyebb. Csinálni, folytatni, vinni a gyerekedet, minden alkalommal látni a kínlódását, az ellenkezését – ez a nehezebb. Hat évig hordtuk kezelésre.

Elhallgatott. Aztán hirtelen elmosolyodott. A szeme ismét eltűnt, az a vidám íves hold maradt a helyén.

– Az idén farsangkor a kislányunk együtt táncolt az osztálytársaival. Most elsős… Nem látszott a mozgásán semmi hiba. Táncolt, forgott, toppantott a lábával, élvezte a zenét, a szereplést, a sikert… Csak néztem, és elmondhatatlanul boldog voltam… Minden nyűg, bizalmatlanság, minden félelem elhalványodott. Nem jutott eszembe semmi a küszködésből, csak egyetlen szót ismételgettem: megérte…!

Ültünk ott a vonaton, csöndesen. Kint az árnyékok egyre kisebbedtek. A fiatal nő elköszönt, mindjárt leszáll, az állomáson várja a férje.

Utána néztem, ahogy lassan billegve odament a holmijához. A peronon magas, derűs arcú férfi várta. A vonathoz sietett, lesegítette. Átvette a csomagját, aztán megölelte. Így mentek lassan a kijárat felé. A férfi karja a felesége vállán nyugodott. Minden döccenésnél egymáshoz ért a testük.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?