Innen aztán bárhova indulsz, azt is tudod, ide mindig visszavárnak – ez az otthonod. Ahol sok minden zajlik, csaták is persze, de amit haláláig keres az, akinek nem adatott meg, hogy otthona legyen.

A régmúltban, értsd a vírus előtti időben, a csarnokban, ahol vásárolni szoktam, futótűzként terjedt a hír, hogy egy négyéves körüli kislány elveszett, várja az édesapját a halasnál. A zöldséges Ica szólt a savanyúságosnak, az elszaladt a távolabbi sajtoshoz, ott a hentesek adták sorba a hírt, még a kifőzdés is körbekiabálta a környéken a standokat.

Ott voltam közel a halashoz, hát odavitt a kíváncsiság.

A halas – magas, vörhenyes, szőke ember – karján egy aprókalapos, könnyektől maszatos arcú kislánnyal, hogy jókedvre derítse, éppen a pontyokat halászgatja a gyereknek. Az oda-odanéz a halakra, de aztán újra riadt szemekkel kutatja a sokadalmat. És elsírja magát.

– Haza akarok menni… Apával… haza…

És folynak a könnyei.

Ekkor érkezik lélekszakadva, elfulladt hangon kiáltva, itt vagyok! egy fiatal férfi. Hátán tömött hátizsák, kezében kosár, a vállán teli vászonszatyor. Ledob mindent.

– Zsuzsi! Zsuzsikám!

Zsuzsi röpül a halas karjából az apja ölelésébe.

– Hát hol voltál? Nem vettem észre hogy nem vagy ott…

És összegörnyedt vállal ölelte a kislányát.

Zsuzsi már megnyugodott, okos szemével az apja szemébe néz.

– Én ott voltam, te nem voltál ott.

– Mondtam, hogy ne ereszd el a kosarat.

– Letetted a földre. És akkor elengedtem. És akkor már nem láttalak.

– Megijedtél?

– Nem, csak féltem.

– Mitől féltél, Zsuzsikám?

– Hogy elveszítem… Elveszítem a hazát…Haza akartam menni veled. És nem találtalak…

Haza akartam menni…

Ennyire tulajdonunk az otthon. Ennyire függünk tőle. Ha a léte bizonytalanná válik, összeomlik nem csak a négyéves Zsuzsi, elveszíti a talajt a felnőtt is.

Emlékszem, amikor el kellett hagynunk az otthonunkat. A helyet, ahol megszülettem, ahová a testvérem érkezett, ahol apróra ismertem mindent. Az aszparágusz szúrós leveleit a verandán, a padlás meredek deszkalépcsőit, a kiságyam fölött az angyalfejű repedést a mennyezeten. Az utcai roló hézagait, a konyha sötétvörös öntött kövét, a két barna fotelt, amiben elvesztem.

Tudtam ott mindent. Hogy melyik pincelépcsőre kell letenni a tejet, hogy a legjobb aludttej legyen belőle. Tudtam, hova tojik a kendermagos tyúk, a kedvencem, hol a legsűrűbb az orgonabokor, ahonnan az egyenes vesszőket vágtuk ostornak. Hol tartja nagymama a szemüvegét, amit néha utána kellett vinni.

Ha beléptem az ajtón, megcsapott az a sehol nem érzett szag, amit csak nálunk éreztem. Nagymama szobája felől kámforillat úszott, kámforos kenőccsel kente a fájós lábait. A hálóban, ahol négyen aludtunk, a szekrények szagával összekeveredett az ágyneműk és fehérneműk közé rejtett levendulászacskók és szappanok illata. A konyhában anyu folyton szellőztetett, így a főzés ízes illatait elvitte az ebéd után felmosott kő tisztaságszaga. A spájzunk levegőjét sehol másutt nem leltem föl. Hányszor csak úgy beleszagoltam a lisztesláda három rekeszébe… Ma is fel tudom idézni a nullásliszt, a rétesliszt és a korpa illatát. És nyomában ott az édesapám tömött bajuszával, mindig meleg tenyerével, ott van anyu vékony bokájával, hosszú pongyolájában, ott van a kisöcsém a hajónyi babakocsiban, nagymama kis fehér kontyával, szigorúan összezárt szájával… Ott vannak az enyéim.

Felidézve az otthont, az elsőt, az igazit, velem van a család, ahová születtem, ahol akkora biztonságban voltam és vagyok, amilyenben nem leszek sohasem.

Csak remélhetem, hogy a gyerekeink is emlékeznek a csak nálunk érzett otthonszagra, ami nekik adott biztonságot. S gurul a labda tovább… Már ők teremtettek és teremtenek otthont… illatokkal és biztonsággal az… az unokáinknak.