csalad.hu - Ajándék
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!
Ajándék
Schäffer Erzsébet
2020. jún. 19. 5:00
Blogok
A felhők a lábukat lógatták. Az emberek égnek tartott nyakkal kémlelték az elsötétült eget, s hogy fölfelé néztek, beleléptek az alig félórája megtelt friss tócsákba. Teli volt velük az állomás környéke.

Most dől a nyakamba az eső, vagy elviszi ezt a feketeséget a szél? Latolgattam az esélyeimet, de a szél elült valahol, a nyárfák jókorára hízott levelei meg se rezdültek. És ekkor placcs, a karomra esett egy jókora esőcsepp. Aztán még egy, még egy és másodpercek múlva leszakadt az ég. Úgy, ahogy mostanában szokott. Özönvíz formán. Egyetlen menekülési út volt a közelben, a Kínai.

A Kínai sok évvel ezelőtt egy hatalmas megüresedett hangárban pakolta szét az áruit, volt ott minden, trikó, cipő, bugyik és sálak, bicska és biciklilámpa, pillanatragasztó és vietnámi balzsam, mécses és övtáska. Csak esernyő nem volt.

– Nincs – tárta szét a kezét a Kínai –, emberek elvitte – mondta és látszott, mintha a fogát húznák. Átéreztem a kínjait, nem láttam még kínai boltost, aki azt mondta volna valamire, hogy nincs.

A zuhé másokat is beterelt, három éltesebb hölgy el is tűnt a hálóingek és otthonkák útvesztőiben, egy meg éppen előjött, megállt a Kínai kasszaként üzemelő asztalkájánál, tornacipő a kezében, fizetni akart.

Ekkor esett be csuromvizesen a kisfiú. Olyan kilencéves forma lehetett. Megállt a bejáratnál tétován. Valahogy látszott, hogy már járt itt, s az is, hogy sikertelenül. A Kínai a hangár mélyéről épp akkor jött elő, sietett a kasszához, futtában ránézett a gyerekre.

– Van pénzed? – kérdezte éneklő hangon, a szóvéget magasan felvitte.

A gyerek odatartotta a markát, szétnyitotta. Három fémpénz lapult benne. Két húszas meg egy tízes.

A Kínai odapillantott.

– Nem elég! – mondta kurtán és a hölgyhöz fordult, az ott állt várakozva a pénztárcájával.

A kisfiú indult volna, de kint még zuhogott, hát ott maradt.

Egy fiatalos nagymamaforma állt még a kasszánál, zsákmányát, egy kombinét méregetett, de közben másfelé is figyelt. Odanézett a gyerekre.

– Mit akartál venni?

– Azt a… – bökött oda a fejével a Kínai asztalára. Tenyérnyi színes karikaspirál volt a papírok tetején, az a lépcsőnjáró játék.

Az asszony emlékezett, ő is vett ilyet a gyerekeinek, az még fémből volt, nagy újdonság.

– Mennyibe kerül? – kérdezte a kisfiút.

A Kínai válaszolt.

– Háromszazotven – mondta, közben vette el a tornacipőt a hölgytől, blokkolta.

– Magadnak veszed? – kérdezte a gyerektől a kombinés.

– A barátomnak, a Balázsnak – mondta a kisfiú.

Most a tornacipőt fizető hölgy szólalt meg.

– Miért neki?

– Születésnapja van – mondta a gyerek és az asszonyra emelte a szemét.

A Kínai nem sokat értett, vagy nem akart érteni, de figyelt. A kombinés meg a tornacipős most egymásra nézett.

– Összedobjuk?

A kisfiú miatt nem nevettek. Csak mosolyogtak szélesen. Egyik is lerakott százötven forintot, a másik is. A Kínai ránézett a gyerekre. Az nyújtotta a markát, benne az ötvenest. Megkapta a színes lépcsőnjárót. Bólintott a fejével, halkan mondta, köszönöm, és kifordult az ajtón. Tehette, épp elállt az eső.


Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?