csalad.hu - "Mit nekem határ, vámosok! Élni kell!"
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

"Mit nekem határ, vámosok! Élni kell!"

Schäffer Erzsébet
2020. jún. 5. 5:00
Blogok

Ezt mondta ómama és Aradon mindig leszállt. És minden alkalommal úgy tett, mintha szívet tépő búcsúzkodásában nem tudna elszakadni a Budapestre tartó vonattól.

Ágaskodott a sínek között, nyújtózkodott föl az ablak felé, fél karjában az elvett holmit szorongatta és kiabált:

– Kisunokám!

Majd a nyaka tört, úgy nézett fölfelé, integetett, törölgette a szemét, lengette a zsebkendőjét, pedig még el se indultunk. Mi meg ott szorongtunk a kupéban, kiintegettem, nem baj, ómama, vigyél csak haza mindent Temesvárra, a Prayer utcába, a köves udvaron át, abba a kis saroklakásba, ahol nyaranta annyi jó ért engem. Innen indultunk reggel a piacra, hol magyarul, hol románul alkudtál, fogtad a kezem, mentünk katonásan, kihúzott derékkal, karodon a kosár, kopogott a cipőd, suhogott a selyemruhád. A boltajtóban már ott álltak a mesterek, az asztalos, a bádogos, a suszter, az még udvarolt is neked.

– Kisztihand, Karola, megjöttek a pestiek?

Te meg csak bólintottál, odaintettél a boltajtókba, mint egy királynő. Jaj, menj már, ómama, menj innen a sínektől. Menj haza, meséld el a Weisz néninek, tudom, ott fog várni a lépcső alján, tördeli a vékony kezét, ahogy szokta:

– Na, jól ment minden, Karola?

– Alles in ordnung – fogod mondani, a Weisz nénivel mindig átváltotok németre, és elmeséled, hogy ezek még azt a kis szemeskávét is elveszik, hogy a frász rázza ki őket. Mesélj csak el mindent, aztán pörköljetek meg egy marékkal abból a kávéból, ott fog illatozni a platni fölött ámulatom tárgya, a kézzel tekerhető pörkölő masina, aztán daráld meg a szemeket az öreg kávédarálóval, ahogy tanítottad, mindig csak annyit, hogy friss legyen. Menj csak, menj, ómama, még bajod lesz itt a vágányok közt.

Bent a fülkében anyám remegő kézzel próbálta visszagyömöszölni a holminkat a széttúrt bőröndjeinkbe, ahonnan a szépen hajtogatott ruhák közül a vámosok, mintha röntgenszemük lett volna, már kiemelték a kávét, a szemes borsot, anyám lánykori arany karkötőjét, a citromot nem találták meg, azt a cipőkbe dugtad, ómama.

Aradig te voltál a kísérőnk, az volt a szabály, ha van velünk egy kísérő, aki román állampolgár, az visszaviheti, amit a vonaton, a vámvizsgálat során elvesznek. Megmutattad a papírjaidat, a vámosok meg átadták a borsot, a kávét, anyám lánykori arany karkötőjét, na meg a két ruhára való szép selymet, megtalálták persze azt is, azt sajnáltuk a legjobban.

A temesvári vonat akkoriban mindig megállt Aradon, ott volt az útlevél ellenőrzés meg a vámvizsgálat, pedig Lökösháza-Curtic volt a határállomás. Állt a vonat, te meg egyszer csak eltűntél a vágányok közül, és nemsokára ott pisszegtél nekem a kupésor végén, el nem tudom képzelni, hogy másztál fel a magas vonatlépcsőre, pisszegtél és integettél, gyere, gyere már! Anyám idegesen fölszisszent, már ment volna hozzád.

– Mit akarsz megint, anyu?!

Ómama kapkodva intett, a gyerek jöjjön, a gyerek, gyorsan. Én meg mentem, az egy-két bámészkodó utas helyet adott, szinte toltak ómama felé, az meg átölelt, heves mozdulatokkal tartott a fél karjában.

– Jaj, kisunokám, de sokáig nem látlak, milyen szép nagylány leszel, amikor újra jöttök, okos légy ám, vigyázz a szép ruhádra…

Csak mondta, mondta, és közben a ruhájából dugta át az enyémbe a borsot, a kávét, csak a fülkében vettük észre, nem csak a karkötőt, de egy kis ékszeres zacskót is átcsempészett hozzám, benne a gyöngyházzal kirakott csillagvirág fülbevalóval, ami annyira tetszett nekem. És ott volt anyám lánykori kincse, vékony aranyláncon egy brillekkel és gyémánttal kirakott gyönyörű medál, az lett a megmentőnk a nehéz éveken át. Akkor már tudtam, hol van Pesten a Kinizsi utca, rendszerint én vittem a medált a bizományiba, álltam a sorban és viszolyogva hallgattam a becsüst, ahogy szemében az órásoknál látott nagyítóval diktálta a kisasszonynak:

– Arany medál brillel, körben gyémánttal díszítve, foglalat hibás, kétezer forint…

Beszélt, beszélt hozzám a vonaton ómama, gyorsan járt a keze, nekem még a szoknyámat is föl kellett fognom, mert a vég selymet is odatuszkolta. Menj gyorsan, vidd anyádnak, siessetek, súgta, aztán leszállt, eltűnt, még integetni se volt kinek, mire ki tudtam nézni az ablakon.

Megy a vonat. Elhagyjuk Lökösházát. Rég volt? Vagy ma? A bőröndök már a helyükön, anyám megnyugodva beszélget valakivel. A pongyolád úszik felém, ómama, a sárkányos meg a nagyvirágos puha szaténpongyolád. A selyemblúzod illatát mintha már rég ismertem volna, abban láttalak először, elénk jöttél az aradi állomásra. Nem is illat volt, finom, erős asszonyszag, amit éreztem, és úgy bújtam hozzád, hogy az arcom érezze a selyem hűvösségét, ültem szorosan közel melletted, egy nyolcéves kislány, hagytam, hogy a hűvös selyem átforrósodjon, átvegye, átvegyem a tested melegét.


Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?