A nagymama, már aki tud, télen ma is sapkát, kesztyűt és pulóvert köt, nyaranta pedig várja az unokákat. Sőt, értük megy, előfordul, hogy autóval, egyedül vagy a nagypapával, berakják a gyerekülést, beszíjazzák magukat és irány a Tisza-menti kis ház, az őrségi porta, a Balaton parti nyaraló, az alföldi tanya, a szigetközi falu, a somogyi dombok, mecseki lejtők, vagy a Bakony, Bükkalja, Zemplén, Szatmár szép tájain hívogató otthonuk. De viszik az unokákat a Szabolcsban, a Hajdúságban, a Békés síkjain maradt nagyszülők, ahonnan elpályáztak a gyerekeik, de jó esetben az unokák a nagymamánál még megtalálják szüleik gyerekkorának paradicsomi állapotát. Ahol tojást lehet keresni a tyúkok alatt, füvet kell szedni a nyulaknak, tejért mennek a szomszéd utcába, tésztát gyúrnak a nagymamával. Ahol meg a nagypapa – már amikor ráér – dióhéjból meg madzagból pörgettyűt csinál, kis talicskát farag, bodzasípot ügyeskedik, hát az már a hetedik mennyország egy unokagyereknek. Bármerre viszik az unokákat, autóval, vonattal, mindegy, induláskor a szülők integetnek és hozzáteszik, ha megérkeztetek, hívjatok vagy írjatok egy sms-t!

Ismerek kalandos kedvű vagány nagyszülőket. Alapos tervezések és logisztikai bravúrok után fölpakolják a hátizsákot meg az unokákat és indulnak. Barátokkal közös vándortáborba, Kék Túra útvonalon barangolnak, várakat másznak meg, kenutúrára neveznek be – bevallom, irigylésem tárgyai az ilyen vállalkozó szellemű nagymamák, nagypapák. Amikor összeszedik az unokákat, a szülők integetnek és utánuk kiabálnak, ha ott vagytok, dobjatok egy sms-t!

Magam amolyan kisvállalkozó vagyok, nagy horderejű kalandra már nem jelentkezem, kisebbre még igen. A mi kisebb kalandunk egy forrás mellett, két szurdokban megközelíthető présház, fölötte lejtős öreg szőlővel, körben erdővel, az erdőben őzek, vaddisznók, szarvasok, rókák. A diófákon pelék kergetőznek, valamiért tele van a tisztás narancssárga pillangóval, a porban a hangyalesők apró csapdái sorakoznak – nem rossz hely. Esőben és hóban gyalog tanácsos megközelíteni, vagy négykerék meghajtású terepjáróval, de ilyen nincs.

Amikor elindultunk, jött a felszólítás, ahogy megérkeztek, telefonáljatok! A lányom még utánam kiabált: töltőt viszel?! Vittem.

Végig az utazás alatt viharos szél bömbölt és ömlött az eső. A Bulcsú gyereket és barátját, Bazsit ez nem zavarta, hajrá, nagymama! biztattak kórusban a kilencévesek lendületével, amikor nagy ritkán megelőztünk egy-egy kamiont. A szántódi kompon már tűzött a nap, a nyugati égen bíborban égtek a felhők, a fiúk a tó fölött megtalálták a szivárvány halványuló lábát. Jó kedvünk volt. Annyira, hogy felhívtam a szülőket, már itt vagyunk, minden rendben. Akkor, ha a háznál vagytok, elég egy sms! – mondták a vonal túlsó végén, én meg elraktam a telefont.

Öreg hiba volt. Amikor ugyanis a nagy eső után a gödrös, csúszós földutakon és a lemosott kövekkel, hordalékkal teli szurdokból a sokat megélt Kék Autóval kievickéltünk a mi tisztásunkra, már sötét volt. Gyorsan leraktam a fiúkat, és elkezdtem keresni a telefont. Hogy hazaszóljak, minden rendben. Táska alja, zsebek, sehol. Elemlámpával ki a vizes fűben a kocsihoz. Fölforgattam mindent. Benéztem, ahová be szokott csúszni, kárpit közé, gumipadló alá, sehol! Szomszéd itt nincs, a forráshoz ilyenkor nem jár senki. Lassan éjfél, a fiúk édesdeden szuszognak, én nem tudok elaludni. Ismerem a lányomat, tuti, hogy ő sem alszik. A szívem szorongatni kezdett, na, még csak az kéne! Elátkoztam a mobiltelefont, meg a kitalálóját is! Azelőtt is utaztunk, még vonalas telefonunk se volt, mégis megvoltunk… morogtam mindenfélét. Nagy nehezen aludtam el. Kettő felé apró neszeket hallok, őzek lehetnek vagy róka, gondolom, és visszazuhanok telefonokkal viaskodó lidérces álmaimba.

A reggel nem lehetne verőfényesebb, frissen mosdatott táj, két vigyorgó pizsamás kölyök. Mondom, gyerekek, lehet, hogy a kompon elejtettem a telefont, de azért keressétek ti is! Nem telik el öt perc, Sasszem-Bulcsú hozza. Az ülés alatt a gumi alá szorult.

Nem folytatom. Az éjjeli neszeket nem őzek, hanem a p-i rendőrség erői okozták. Bulcsúgyerek mamája addig sírt a fülükbe, míg nekivágtak a szurdoknak és valahogy navigálva eljutottak a házig.

– Asszonyom, a diófa alatt itt a Kék Autó – a ház csöndes, bezörögjünk?!

Szerencsére azt már nem kérte az aggódó édesanya, így aludtunk reggelig. A pár nap alatt elég jó életünk volt. A patakon a gumicsizmás ifjak zsilipet építettek, hajókat úsztattak, felduzzasztották a forrás vizét, a vár mögött a lankás réten rohantak, a lepkék hagyták magukat megfogni, míg el nem engedték őket, s a Kilátónkból Bazsi is észrevette az apátság kettős tornyát. Hálás voltam a p-i rendőrség erőinek, nekik köszönhető, hogy nem kaptunk ki jobban.

Azt már nem mesélem el, hogy áldottam a mobiltelefont és a kitalálóját – két röpke nap múlva. Amikor is hazafelé tartva a két fiú kiszállt a forrásnál, én meg ereszkedvén lefelé a szurdokban akkora durrdefektet kaptam, amekkorát csak lehetett. A hűséges Kék Autó még begurult a diófa alá és ott megadta magát. Nem izgultam nagyon – ott volt a telefon! És töltőt is vittem…

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélem