És nemcsak azt, hanem az udvart, a kertet, és támadás indul a pingpongasztal felől, cselt vetnek, körbevágtázzák a házat, parancsszavak röpködnek, javában dúl a csata, már foglyokat is ejtettek, amikor valamelyikük megszólal, az eddigi dörgő hang helyett a magáén.

– Játsszunk mást, én abbahagyom ezt a hülyeséget.

A bomlasztás eredménnyel jár, kis idő után leteszik a fegyvert, íjak és kardok hevernek a fűben, a sereg pedig ott lóg fejjel lefelé a porolón, aztán nemsokára hallom, „aki bújt, aki nem, megyek!”

Nincs új a nap alatt, gondolom és nézem a három kislány csapatát, hozzájuk is boldogan jönnek a barátok. Emlékszem, ez nálunk is így volt. Ahol több testvér van, ott bandáznak a legszívesebben.

Megvolt ennek a rituáléja. Azt is mondhatnám, hogy eljött az idő, amikor családunkban a vándorlás korát éltük. Mármint a barátnők, az osztálytársak, a testvérek, a titkos körök, összeesküvők és egyéb gyanús elemek vándorlásának korát. Az úgy fest, hogy megjelennek az ajtóban, titokzatos szűkszavúsággal a család egyik, másik vagy éppen harmadik ifjabb tagját keresik, aztán együtt elvonulnak, ahol – az ajtónyitáskor látom – a nagyméretű, türkiz színű lepedő alatt már hárman ülnek. Fogalmam sincs, mi lehet ezúttal a bordásfal és a két szék közé feszített türkizszín lepedő. A múltkor még a Sziklás-hegység volt, azelőtt meg (teliszórva csigákkal és kagylókkal) a tenger, még előtte óriási turbán és lepel, egyik tuareggé változott gyerekem öltözéke. Most talán éppen indiánsátor vagy egyszerűen csak a kék ég, alacsonyan szálló felhőkkel – alatta kuporognak.

A szobából kihallatszik a beszédük.

– Na, kisfiam, most árulkodj! Na, halljam! Kötözzétek a fához! Ott maradsz egész nap!

– Igen, de én csak…

– Fogd be a szád! Elég volt, kezdődhet a tűzpróba!

Valami kínzás folyhat odabent. Kínzás, vagy igazságszolgáltatás; be kéne vinnem nekik egy kis almát…

– Én nem leszek az Áruló! Mindig én vagyok!

– Csönd! Kérd el a gumikesztyűt…

– Mamaaa, kellene a gumikesztyű!

A kesztyűket a szobába mentik, gondolom, egyikük tehéntőggyé fújhatta, mert percekig tartó férfias röhögés harsan, aztán: „Fejd meg, fejd meg!” – ordítják. Majd gumikesztyűben, kalózkendővel a nyakukon levonulnak a térre. Ha jól értettem, megtámadnak, elfoglalnak és felfedeznek valamit.

A kék lepedőt a három egyedül maradt lány bölcsővé változtatja. Az összes baba elfér benne.

– Végre, hogy elmentek ezek az idióták! – hallom lányom barátnőjét, aztán vékonyra változtatott hangon beszél tovább:

– Hozza, kérem, a lila uszályomat! És a koronát is!

És elkezdődik a királynősdi, a színházasdi. Előszedik a fátylakat és a gyöngyöket, a nagymamától elkunyerált csipkekesztyűt és a brossokat, rúzst kérnek és bezárják az ajtót. A kék lepedő most színpadi függöny lesz vagy palást. Suhogást és halk parancsszavakat hallani – őfelsége uralkodik. Nemsokára azonban összevesznek, a szolgák unják a szolgaságot, a királyné nem akar szolga lenni, aztán megint csönd lesz, egyszer csak beszólnak, hogy lemennek a fiúk után a térre.

A szobában a játékok színhelyén ott lóg gyűrötten a Sziklás-hegység, a Tenger, az Ég, a Palást. Úristen, micsoda rendetlenség van itt, mikor fognak ezek összerakodni! Hajtogatni kezdem a lepedőt, és némi irigy szomorúsággal arra gondolok, micsoda idétlen és igazságtalan fintora az életnek, hogy az én kezemben nem több, mint ami: egy türkiz színű gyűrött lepedő.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemblog