A szülésznő elmesélte, hogy van egy lánya, aki első gyermekét várja, ikreket. Minden rendben van, megfelelő súlyúak, egészségesek, de a lánya rettentően fél a szüléstől. „Elmondhatatlan kudarc, hogy sem én, sem az édesanyám nem tudjuk megnyugtatni. Ön egyszer írt a szüléseiről. Nagyon megfogott. Sok kismamának ajánlottam. Hátha segítene a lányomnak. Az eredeti írás rég nincs meg, odaadtam valakinek. Küldje el, ha megkérhetem...”

Emlékszem. Valójában négy fohász volt. Négy, rég elsuttogott fohász… Küldöm.

---

Az első. Hogy is mondták? Mélyen beszívom a levegőt, kicsit bent tartom, aztán lassan, szakaszosan kifújom. Na, még egyszer. Na, még… Vége. Milyen jól ki van találva. Hálásan gondolom: de jó, hogy szünetet hagy a fájdalom.

Valaki azt tanácsolta, hozzak könyvet. Itt van a fejem alatt, nem veszem elő. Magamra akarok gondolni, meg arra, aki órák óta fájdalmasan jelzi, hogy itt az idő. Mindjárt gyerekem fog születni! Fogom az ágy szélét, nézem a hasam, ami addig hullámzott, dudorodott, most meg görcsös nyugalomban van. Ha készülődik, hogyhogy ilyen csöndes? Jót jelent ez? Vagy bajt? Semmit sem tudok erről az egészről.

Istenem, csak egészséges legyen! Úgy érzem, már nem segítenek a légzések, próbálok összébb görnyedni. Azt mondják, nem kell. Föl kell húzni a lábam, nagyon erősen, tartsam így. Nem bírom. A szülés nem betegség, természetes folyamat. Jaj. Istenem, természetes, az egész természetes… Mindenki segít, ügyes vagyok, nem kiabálok. Most! – mondja az orvos. Most nyomjon! – kiált újra.

Mi volt ez…?

Kislány – mondja valaki. És úgy elomlik bennem a jó, hogy újra szeretném csinálni az egészet. Csak ezért a jóért. A fájdalom kikúszott, mintha nem lett volna, könnyű vagyok, odanézek a lábaim közé, az a hihetetlenség ott, a kislányom.

A második. A tudás mégiscsak erőt ad. Az ismeretlentől most nem félek. Csak attól, amit már tudok. És ez nem a fájdalom. Olyan lesz megint minden…? De hát nem ismétlődhet semmi. Most testvér születik. Megint fohászkodom, csak egészséges legyen. Ez a bizonytalanság megszokhatatlan. Ez nem oszlik. Járt útja van a babának, könnyű lesz – biztat az orvos. Hogyan lenne járt útja? – gondolom. Hiszen először járja, és én is vele. Itt csak az apró dolgokban lehet rutint szerezni. A lélegzésben, a lazításban. A titokban nem. Minden egyes gyereké megfejthetetlen. Segíteni akarok neki, sürgetni akarom, azt a felejthetetlen jót várom, ami szétomlik bennem az első sírással, ami előtt feszítő, hasító fájdalom akar leteríteni. Látni akarom már, látni szeretném…!

Fiú! – hallom messziről. És sírunk, sírunk mind a ketten, ő ott lenn, én itt fönn, most nincs erőm odahajolni hozzá. Majd mindjárt. Mindjárt…

A harmadik. Fényes dél van, megint készülődünk. Most vajon kivel? Már sokat tudok. Nem sokat érek vele. Hárman vagyunk a szülőszobában. Az egyik asszony nagyon kiabál, könyörög és szitkozódik, aztán nemsokára kisfia születik. Hova szállnak a szitkok? És hová a könyörgések? Mivé lesznek a fájdalmak? És honnan jönnek az örömök? Kérdem az orvost is, széttárja a karját. A legszebb szakmája magának van, mondom. Igen, bólint. Lélegeznem kell, okosan, szépen. El is várják, gyakorló mama vagyok. A fejemnél valaki a spanyol bikaviadalokról mesél… Jaj csak egészséges legyen…! Menjem már el innen! Egyedül szeretnék maradni, kiabálni szeretnék… Odahaza most ránk gondolnak, milyen jó rájuk gondolni. Már nem segít a lélegzés. A fájdalmak, úgy látszik, nem kopnak. Egyszeriek, de újrakelnek.

Olvastam valamit a fájdalom nélküli szülésről… Mi, emberek minden kínlódást ki szeretnénk hagyni az életünkből. Mindent le akarunk alkudni. De ára van, mint mindennek, amit az ember kicsikar magának. A természet nagy adakozó. De mi nem ismerünk határt… Kicsi gyerekem szüless meg, megint türelmetlen vagyok. Kíváncsi… Most! Most! Nyomjon! Tessék, itt van! – kiált és simogat a jól ismert hang.

Kislány – mondja még, és megint árad bennem a jó. Fekete haja van és gyönyörű.

A negyedik. Tizenhárom éve nem született gyerekem. Most fog. Az elhatározásunkra az orvos a fejét csóválta, aztán megvizsgált és bólintott.

Olyan jó igent mondani a világra. Erre a mostoha, elrondított, mégis gyönyörű világra. Megint kisgyerekünk lesz. Meggondolták? – kérdezték sokan. Öt év után első szülésnek számít, mondta egy ismerős… Istenem, csak egészséges legyen. Fekszem az ágyon, nyári meleg van, csatakos a lepedő. Az elfelejtett fájdalmak elárasztanak, és itt vannak az enyhülést hozó szünetek megint. Ki van találva… Gyengék a görcsök, az istennek se erősödnek. Pedig megint sürgetném már… Végre újra fáj, a szapora kis szívdobogás pattanásig gyorsul. Próbáljuk meg, mondja az orvos. Ennyi év után első szülésnek számít… Pihenés. Újra. Pihenés. Újra. Kint vannak a nagy gyerekeim, az apjukkal együtt hallják, ahogy felsír. Sír!

Kislány, hajol valaki fölém. Észre sem vettem, hogyan halkult el a szívdobogás, csak megint ez az elterülő meleg, nagy jóság. Gyerekem született.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélem