A fiatal nő szemben ült velem. Végigpásztáztam a kocsit, de akkor még nem vettem róla tudomást. Egy bécsi keringő dallamán szólalt meg a telefonja, erre kaptam oda a fejem. A keringő dallamának ellentmondott a nő csapzott haja, kockás anyagból készült vagány maszkja és fölötte a riadt szeme. Jó lett volna látni az arcát. (Ezek a vírusidők azzal is megviselnek, hogy eltűntek az arcok.)

A fiatal nő a maszkon át beszélt a telefonjába, elég hangosan. Minden szavát értettem. A Szentlélek tértől a Batthyány-ig zúdult a panaszáradat. Hamar kiderült, hogy két gyerekről, a saját két gyerekéről beszél.

– Nem tudok rájuk hatni. Mindent megkapnak, bármit kérnek, amit tudok, megadok nekik, az apjuk is, én is, szinte már erőn felül. A tegnapi vita után elborzadva gondolok arra, ha most ilyenek, mi lesz, ha nagyobbak lesznek…

Lassan kiderült, egy kislányról és egy kisfiúról van szó, a kislány most megy másodikba, a bátyja negyedikes. „A tegnapi vita után…” – na, ennél a pontnál gondoltam arra, hogy ezt az eltévedt anyukát össze kéne ismertetnem Andreával. Ő ugyanis nem vitatkozik a nyolc meg tízéves gyerekeivel. S a nagyobbakkal sem. Valami egészen más felfogást követve zajlik az életük. Nagyon más élet, nagyon más körülmények, hat gyerekkel, férfi nélkül. De Andrea gyakorlatából valami talán a kockásmaszkos kedves fiatal nő életébe és sokunkéba is átplántálható. Tizenkét éve találkoztunk, élvezettel olvasom most is a szavait. Valahogy szeretem a stílusát.

„Hogy hogyan élünk? Sok gyerek mellett nincsenek nagyra törő tervek. A hétköznapok vannak. Hat szülői értekezlet, hat pár cipő, hat éhes pocak… Mindig számolok… Heten mennénk moziba… Azt nem bírjuk. Inkább vettem egy dévédé lejátszót. Akkor legalább azt nézzük, amit érdemes. Úszó tanfolyamra hordom a kicsiket, busszal lehetetlen. Ha elmegy a héthuszas, majd csak délután jön másik. A falunk egy ugrásra van a várostól, de odajutni művészet. Kell hát a kocsi. Az elején berzenkedtek a gyerekek, minek nekünk kecske, minek ennyi állat, libák, kacsák, csirke, tyúk. Meg még nyulak is! Leültünk, kiszámoltam nekik. Havi nyolcvanezer forintot spórolunk, ha a magunkét esszük. Ebből lesz fillért forintra rakva számítógép, uszoda, hifitorony, koncertjegy…

A számítógépet amúgy ámítógépnek hívom. Ha etetni, trágyázni kell, mondom is nekik, mutassátok meg azt a gombot, amit ha megnyomtok, esznek az állatok, isznak a libák, ott van leszedve a barack, kipucolva az ól… Hát ezért ámítógép… Ki is van porciózva, napi egy órát lehet csak használni…

Amikor ide költöztünk, csalánmezők hullámoztak egészen a patakig, mondtam is, ez az igazi bio-föld, ezt aztán nem vegyszerezték! A komposzton olyan krumpli terem, csuda! Ültetek mindenféle zöldséget, fűszernövényt, gyógyfüveink vannak, friss mentateát iszunk. Ha a gyerekek köhögnek, nem futok se orvoshoz, se patikába. Azt mondom, menj ki, levegőzz nagyot, aztán gyere, elmegyünk a kiserdőre, meséld el, mi baj van. És rendszerint elmúlik a köhögésük. Sokan azt hiszik, falusi lány vagyok, pedig tősgyökeres angyalföldi. A kilátástalanság elől menekültünk ide. Sose féltem a munkától, se a próbáktól. Gyógymasszőr vagyok, egészségügyit végeztem, lovagoltam, harci sportokban edzettem magam, három nyelvet tanultam, angolt, németet, spanyolt, tíz évig zongoráztam.

Semmi nem lesz véletlenül. Itt van a hat gyerekem, a férjem meghalt. Lehetne gyászba öltözve segélyért kilincselnem, sírva, panaszkodva sajnáltatni magunkat… Én nem ilyen vagyok. Mindig megfogtam az életemet, nem várom karba téve, hogy mennyit ad és mennyit enged a Sors.

Megtanultam mindent, kaszálni, kecskét fejni. Az volt a baj, hogy tavasszal szilánkosra tört a bal kezem. Addig is segítettek, de akkor azt mondtam, gyerekeim, végignézhetjük, ahogy a kecskék után mi is szépen éhenhalunk! Akkor aztán mind a hatan csatasorba álltak…”

Hát csak ennyi, ezt is mondhatnám – gyerekek és kecskék példázata, nem?

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemblog