Jules és Jim
Szerző:Schäffer Erzsébet2020. 08. 07.Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...
Két gyerek állt a peronon. Egy kisfiú meg egy kislány. Az édesanyjuk volt velük. Régi a történet, de ha becsukom a szemem, most is előttem vannak.
– Ne nyúlj hozzám!
– Csak a sálad. Majdnem ráléptél.
– Akkor se nyúlj hozzám! Érted?!
– Ess hasra! Hülye majom!
– Anya, megint csúfol…
A két gyerek egymás mellett állt.
Nem a hangjukra lettem figyelmes, már előbb észrevettem őket, egy feltűnően magas, fiatal szőke nővel álldogáltak. A kislány egy filmújságot szorongatott. A hasa előtt fogta, címlapjával kifelé. Mindkét kezére szüksége volt, hogy összefonva ott tartsa a magazint. Egy pillanatra sem vált meg tőle. Jeanne Moreau volt a címlapon, alatta a szöveg: Jules és Jim, a felejthetetlenek. A kislány haja, a kibontott szőke haja, mint a mamájának ráterült a vállára. Kicsi volt, igazi szép kislány, öt-hat éves forma, még nem tudott olvasni.
– Mi van odaírva? – bökött a peron fölött lógó táblára.
A bátyja fordította.
– Tilos a dohányzás. Nem látod, ott a jel. Pirossal áthúzott cigaretta.
– Nem téged kérdeztelek.
Hátat fordított. Az anyjuk, aki eddig valahová messze, a peron végén túl az alagútba vesző sínek után nézett, most a fiúhoz fordult.
– Hagyd békén!
A gyerek megvonta a vállát. A harag és a sértettség csúnyává rajzolta a vonásait. Elálló fülei amúgy is komikus keretet adtak az arcának, szögletes vonásait a rövidre vágott haj még keményebbé tette. Abban a korban volt – tíz-tizenkét éves lehetett –, amikorra az ember már elveszíti születésekor kapott ártatlanságát. Az égiek ekkor már nem üzennek általa. A felnőtt lét határtalan ígérete és hétköznapi hitványságai már megérinthették a lelkét.
– Én békén hagyom. Nem látod, hogy ő köt mindig belém?
A nő megfogta a fiú vállát, maga felé fordította.
– Mindig bajom van veled. Elegem van, hogy mindig bajom van veled.
A fiú kirántotta magát. Nem volt nehéz, alig ért hozzá az asszony.
– Nem akarod látni. Nem akarod látni, hogy ő köt mindig belém. Mást akarsz látni.
Nem kiabált, az volt a különös, hogy mindezt csöndesen mondta. A fiatal nő ingerülten hátradobta a haját.
– Mit akarok én látni? Hallgass el, te… te vakarék!
Fojtott ingerültség volt a hangjában. Mégis úgy hangzott, mintha rutinból beszélnének. Mintha a társalgásnak kialakult koreográfiája lenne, amelyben a szereplők meghatározott rendben és időben szólalnak meg.
Megüresedtek helyek a peronon. A két gyerek leült egy-egy fekete festékkel összefirkált piros műanyag székre. A székek egymástól egyforma távolságra, bebetonozva álltak a megállóban. Amikor már ültek, megszólalt a kislány.
– Legalább nem érsz hozzám.
A fiú most egy szót sem szólt. Előrenézett. A síneken túl, a szemben lévő falon a reklámszövegeket olvasta. Hallgattak. A nő a vállára vette hosszú szíjú táskáját, és közelebb lépett a kislányhoz.
– Ülj az ölembe!
A gyerek leugrott a székről. Cseréltek. Megvárta, míg anyja elhelyezkedik, aztán fölpipiskedett a térdére. Amikor már biztosan ült, hirtelen megfordult, a bátyjára nézett, és kinyújtotta rá a nyelvét.
– Beeee…
– Maradj már veszteg!
Most az asszony szólt rá. A fiú úgy tett, mintha nem figyelne. De nagyon is figyelt. Néhány pillanat múlva, anélkül, hogy rájuk nézne, megszólalt.
– Nem nyújtogatnád a nyelved, ha apa itt lenne.
– De nincs itt. És nem is lesz itt. Én vagyok itt. Érted?
Megint fojtottan beszélt az asszony. Kis ideig csönd volt. Nem sokáig. A kislány dicsekedve a fiúhoz fordult.
– Moziba vitt el. Csak engem. Kólát vett és kukoricát. Ekkora pohár kukoricát ettünk!
A kislány nyújtózkodva mutatta, mekkora volt a kukorica. A fiú ránézett, halkan mondta, szinte súgva.
– Engem a jövő héten visz el. Csak éppen nem hülye moziba megyünk.
Az asszony odaszólt.
– Na, azt várhatod.
A térdéről majdnem lecsúszott a kislány. Átkarolva visszahúzta, hátradőlt vele.
A fiú majdnem kiabált.
– Megígérte!
Hogy hangsúlyozza, amit mond, még a kezét is fölemelte. Az anyja most szokatlan hangosan förmedt rá.
– Elég volt! Csönd legyen.
A szerelvény kevesebb kocsival érkezett. Jókora tömeg állt az ajtóknál. Az asszony válláról egyfolytában csúszkált a táskája. A kislány kezét fogta, a fiúra se nézett. De a gyerek ott volt szorosan a nyomukban. Találtak ülőhelyet, a kislány, mint a peronon, most is az anyja térdére kucorodott. A fiú egy pillanatra megállt mellettük, aztán a szorosan álló emberek között hátrafurakodott, messze, a kocsi végébe. Elölről, ahol álltam, már nem lehetett látni, hol is van.
Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?
