A gyerekek éles szeműek, s ha nem is vesszük észre, ők mindent észrevesznek. Érdemes hallgatni őket, olykor közbeszólás nélkül… Ami egy fecsegő nagymamának, valljuk be, komoly próba.
Anyukám most lenne százegy éves. Nyolcvankilenc évet élt, mi ketten hatvanegy évet töltöttünk együtt. Nem sülve-főve, de mégis, ennyi éven át tudhattam, hogy itt van a közelemben. Huszonnyolc éves korában születtem.
Képzeljétek, húsvét vasárnap nekem oltást tojt a nyúl. Majdnem lemaradtam róla, mert természetesen ezt is olyan Tóthosan csináltam, és egy nappal későbbi dátumot írtam be a naptáramba. Úgyhogy amikor hívott az orvosom, hogy hol vagyok, mert már ott kellene lennem, azt hittem, elájulok.
Levelet kaptam az okos laptopomra, ezzel a kéréssel: ugyan írjak még történeteket arról, hogyan lehet összecsiszolódni egy házasságban, amikor annyira mások vagyunk. Na, gondoltam, drága levélíró, jótól kérded…!
Elsősorban a család nevel. Meg az igaz tanító vagy tanár, aki, mint a viaszba nyomott minta, ott hagyja példáját a tanítványa lelkében. Kitörölhetetlenül. Volt egy ilyen tanárom. Nagypénteken mindig eszembe jut.