Ha jól emlékszem, mi régen, betartottuk… 

Muszáj volt, mert a Hanflandon meg a Sumicán, de még a Dera patakra futó meredek szánkópályákon is úgy zúgtak el a fa és vas szánkók, hogy életveszélyes volt a pályán maradni. Aki fölfelé ment, az oldalt a pálya szélen húzta föl a ródliját. Ha valaki mégis elbámészkodott, és ott téblábolt a pályán, vagy a villámgyors csúszás után a lejtő alján pihent a szánkóján boldogan, az ilyen felelőtlen alakokat a lányok fülharsogtató sikítozással riasztották, a fiúk meg ahányan voltak annyian üvöltötték, hogy:

- Pályaaaaaa!!!

Na, akkor pucolt is a szélekre mindenki. És még így is voltak kék foltok, véres térdek. Különösen a vasból készült szánkóktól menekültünk. Egyrészt, mert lehetetlen volt megállítani őket, másrészt olyan erővel jöttek lefelé, hogy elkaszálták, akit értek. 

De a szánkóknál is gyorsabbak voltak a faluvégi cigánygyerekek. Linóleumdarabot ragasztottak a cipőjük talpára, s olyan mesteri kanyarokkal hasítottak le a patakig – talpon maradtak végig –, hogy az egész domb irigyelte őket. Pedig voltak köztünk nagy vagányok! A cigánygyerekek néha kölcsönkapták valakinek a szánkóját, de látszott, hogy nagyobb élvezet számukra a saját hókorcsolyájuk. Azzal mindenkit lehagytak.  

Egyszóval voltak kimondatlan szabályok, amelyeket betartottunk, ha nem akartunk Tüzes doktor bácsi keze alá kerülni. Ő volt a falu orvosa, ha le is teremtett minket minden sérültet meg tudott reparálni. 

A szabály egyszerűen így szólt: a szánkópályán fölfelé gyalogolni, ott trécselni, bámészkodni, álldogálni tilos. Volt elég hely a széleken, fölfelé ott közlekedtünk. Ha leértél, uzsgyi, ki oldalra, mert mögötted jön, száguld a következő szánkó és telibe kaphat. Ennyi volt.

Na, de ez régen volt és akkor telente nagy hó esett és ki is tartott egész télen. Volt hát gyakorlatunk. De ezek a szegény mostani szánkózók!

Úgy esett, hogy az iskolai szünet utolsó három napja ajándék volt: két kamaszfiúval, Bulcsúval és Balázzsal hármasban a hóval lepett Dobogókő egyik barátságos kis szállásán laktunk és kis túlzással mondom, a fiúk le sem szálltak a szánkóról. Föl a dombra, s mint a szélvész, le a dombról…  Csak enni jöttek be, na, meg aludni. Vacsora előtt mindenki felolvasta kedvenc idézetét, amivel meglepte a többieket, utána vérre menő társasjáték zajlott, aztán eldőltünk. 

A hóesés utáni reggelen tűzött a nap, de a hőmérő mínusz négy fokot mutatott – a legjobb idő! Reggel még kevesen voltak az erdők között futó, szánkózásra alkalmas széles úton, de délelőtt megtelt a pálya. Jöttek szülők egészen kicsi gyerekekkel, jöttek nagyobbakkal, volt néhány nagykamasz, lelkes apák sikító lányokkal és még lelkesebb anyák vigyorgó másodikosokkal. Volt egy vagány csapat, hat gyerek, nem tudni hogyan fértek föl a szánkóra, jöttek lefelé, mint a meszes, mindig a bokrok közt landoltak, ők voltak a legvidámabbak. De fölfelé aztán mindenki a pályán ment. Húzta a szánkóját, bambult, beszélgetett, az egészen kicsiket ott húzták fölfelé, úgy kellett menekülni velük, amikor észrevették, hogy a jegesedő havon hasít lefelé egy aktuális bajnok. Délre valahogy rájöttek, hogy ez így nem megy, s kialakult egyféle szánkó-KRESZ, de az újonnan érkezők erről mit sem tudtak, s kezdődött minden elölről. 

Bulcsú és Balázs, mint edzett cserkészek mutatták a jó példát, de a második napon kivárták az estét. Hat óra után már egy lélek sem volt a pályán. Koromsötét volt. Egyszer csak látom, két kis fény száguld lefelé a dombról. Fejlámpával szánkóztak. Teljesen szabályosan.