Michelt már nem tudom ki hozta el hozzánk, de ott volt, mintha mindig is nálunk piknikezett volna. Aranykezű muzsikus volt, valamikor négy barátjával járták a világot. 

Ahogy belépett azonnal észrevette a pianínót. Nem tudta, hogy az öreg billentyűs friss szerzemény, azt hitte, öröktől fogva a lakáshoz tartozott. Benőtték a könyvek, a kavicsok, a Firenzéből hozott óriási fenyőtoboz. 

Nem, Michel nem tudta, hogy a pianínó a fáskamrába érkezett és kottatartóján a kotta egy Schubert-dalnál nyílt szét. De hiába, mert a családban senki se ismerte a dalt, zongorázni sem tudtak, csak a Szamárindulót játszották el a fáskamrában, és akkor derült ki, a pianínó lehangolódott. 

Ezt azonnal észrevette Michel is, leütött három billentyűt, és undorodva fölállt. 

– Csókolom, nagyságos kisasszony, ez a pianínó használhatatlan. Ehhez húsz éve nem nyúlt zongorahangoló. Yes darling, én végigjártam Amerikát, New York, Texas, San Francisco, New Orleans, oh, yes, és a legjobbak között voltam, az emberek tapsoltak, a feketék is, ha mi játszottunk. Michel és bandája… És engem ültetnek ide egy lehangolódott hangszer elé! My God! 

Elővett egy füzetet, valahol találhatta, kék papírral gondosan bekötött iskolai füzet volt. Kinyitotta, valamit írt bele és újabb monológba kezdett.

–  New Orleans, álmaim városa, anyám tudja, hogy ott voltam, minden szállodából küldtem neki levelezőlapot, ott állnak most is halomban a tálalón, mégis elzárja előlem a zongorát. Egy lakatot tett rá, azt mondja, eladja. De nem fogja megvenni senki, manapság az emberek nem vesznek zongorát, legfeljebb pianínót, mint ez itt.

Michelt most már nem lehet leállítani, hintázó léptekkel járt fel-alá a szobában, átment a konyhába, a frizsider ajtajára írta a születési dátumát: 1943. Aztán hirtelen elköszönt.

– Kisztihand, nagyságos kisasszony, tessék a pianínót felhangoltatni. 

A zongorahangoló egy vak ember volt, csak annyit kért, hogy menjen valaki érte és kísérje majd haza. 

– Fatőkés – mondta, amikor hozzáért a pianínóhoz. Akkurátusan sorra vette a kalapácsokat, néha  megpihent, ilyenkor beszélgetett kicsit. Szerettem volna megkérdezni tőle: egyáltalában nem lát? De mire összeszedtem a bátorságomat, elhallgatott és visszaült a billentyűk mellé. Jó három órát dolgozott. A pianínó hangja telt lett, a száraz kopogás megszűnt, amikor végig töröltük bútorfénnyel, melegen csillogott, várakozón, mint egy elsőbálos lány. Amikor a vak zongorahangolót hazakísértük, a kapuban megállt. Innen már könnyű az utam, mondta, ha látni akarnak, a fal mellett balra van a kapcsoló. 

Hetek múlva, amikor Michel benyitott, egy ócska nejlonzacskó lógott a karján, benne műanyag flaska, ezúttal üresen. Csókolom, nagyságos kisasszony, mondta, mindjárt visszajövök, ha tudna nélkülözni némi aprópénzt. Hirtelen kifordult az ajtón, tudtuk, hogy borért megy a sarki kocsmába, s azt is, hogy sokára fog visszatérni. Kisztihand, mondja a csaposnak, és elmeséli a New Orleans-i éjszakákat és otthon a lelakatolt zongorát. 

– Oh, my God, azt mondja anyám, csak akkor veszi le a lakatot, ha ismét rendes ember leszek. De hát én rendes ember vagyok, tudta az a csirkefogó is, aki Münchenben a szállodából ellopta a szaxofonomat.  Mit szól hozzá, ellopni valakinek az életét, a hangszerét, hát ember az ilyen? 

Amikor visszajön, a szája sarkában cigaretta lóg, fáradtan leül a pianínó mellé. Te jóisten, ez az a lehangolódott hangszer, mondja és leüt három akkordot. Fölkapja a fejét és szélesen elvigyorodik.

– My God, kiasasszony, így mindjárt más! 

Befordul a székkel, a billentyűkre teszi a kezét, bólint és hintázó testtel játszani kezd.