Csodálatos emberek jutnak eszembe. Most éppen nők. Hölgyek. Asszonyok. Csak ültem a közelükben, néha alig kérdeztem valamit, élveztem, hogy hallgathatom őket. Amit lejegyeztem, továbbadtam az olvasóknak. De sok útravalót félretettem, s a saját életemben máig segítenek.  

Szabó Magdával beszélgettem egyszer. Arról a csendes derűről kérdeztem, ami a sajátja. Így válaszolt: 

- Sem boldogságot, sem nyugalmat nem lehet receptre venni. Egész életemben mindenkimet, aki hozzám tartozott, jobban tudtam szeretni önmagamnál. Ennyi a titok. Ez nem derű, ez a szeretet fegyvere. Elmondok valami rettenetesen egyszerűt, amit édesanyámtól tanultam annak idején. Mondjuk hétfő volt, és én megsemmisültem, ettől vagy attól, ami várt rám. Anyám csak nézett, és azt mondta. „Kislányom, ma hétfő van, és jön a kedd. Csak nem képzeled, hogy a keddnek van valami köze a hétfőhöz? A szél is megfordul. Kicsit mindig lehetsz szomorú. Ha nem magad, más miatt. De bízzál az életben. Nem ok nélkül kaptad.” És ez így van, nem ok nélkül kaptuk az életet. Tessék ebbe kapaszkodni!

Erdélyi Zsuzsannával, Zsuzsa nénivel, aki archaikus népi imádságokat gyűjtött sok-sok éven át, idős korában találkoztam. Alig tudtam eljönni tőle. Azt kérdeztem tőle, mit csinál, mit képes tenni velünk az ima?

- Azt látom, hogy kapaszkodót ad.  Az asszonyok, akiktől gyűjtöttem ebből merítettek erőt a mindennapi életküzdelmekhez. Esténként beültek a tisztaszobába és akkor leengedtek. Ott imádkoztak énekeltek magukban. Ma azt mondanánk, meditáció. Azt mondták, az én imádságom legalább egy-másfél órát tartott, amíg mindent elmondtam. De az alatt teste, lelke megpihent. 

A mai embernek is erre lenne szüksége, akkor egészségesebbek lennénk. Nem volna ennyi gond a lélekkel, ennyi baj, ennyi idegrendszeri betegség. A fogyasztói társadalom minden gondja, mondhatnám minden átka itt van rajtunk. Nincs értelmes pihenő idő, mindenki agyonhajszolja magát. Pihenés címén programokat kerget. Vagy odaveti magát a tévé elé, és ott enged le. És úgy gondolja, hogy ez neki elég. Az ima mást csinál. Olyankor az ember fölenged a napi gondjaiból, belefeledkezik egy természetfölötti szférába. Mindnyájunkban ott a lélek, és a lélek nem a tévé, hanem a csönd. A tisztaszoba, a templom.

Az kellene, hogy a lelkünk el tudjon csendesedni. Hogy kilépjünk a napi gondokból. A hitnek különleges adottsága, hogy az ember elvarázsolódik. El tud vonatkoztatni a külső környezetétől, a napi valóságtól, és belefeledkezik egy spirituális létbe. Ez mindnyájunkban bennünk van, mindenkivel vele született, hogy fölfele kívánkozik. Az ember nem akar egyedül maradni. Kell, amibe kapaszkodni tud, ami neki erőt ad, ami fölfele viszi. Egy ilyen Jákob lajtorjáján föl akar mászni az égi világba, és ott egy kicsit átfényesedni, kiengedni magából mindent. Nem hiába mondta a legtöbb öregasszony: Ezek nélkül a szép imádságok nélkül én már nem is élnék…

Polcz Alain-nel többször beszélgettem. Ajándék volt vele lenni. Őt már a hetvenes évek elején mániákusan foglalkoztatta, hogy a gyerekkórházakban miért nem lehet látogatni, miért csak ablakon keresztül nézhetik meg a beteg gyerekeket a szüleik. Egyáltalán, miért nem fekhet be a szülő is a kórházba a gyereke mellé, hiszen micsoda sokk az egy gyereknek, hogy nem csak a betegséget szenvedi meg, hanem az egyedüllétet is. Ez akkoriban rebellis gondolat volt. S ő harcolt ezért, akinek nem volt, nem lehetett gyermeke. A szeretet hétköznapi mintájaként mesélte el egy régi, Lipótmezei élményét. Sosem fogom elfelejteni.

„Akkoriban zárt osztályon dolgoztam. Még voltak apácák. Felvettünk az osztályra egy dühöngő kisgyermeket, akit zárt ketrecben kellett tartani, körben hálóval zárt ágyban. Egy éjjel kirágta a hálót, kimászott, és sikongva, négykézláb rohangált a kórteremben, mint egy kis állat. Nem tudtuk elfogni. Egyszer csak kinyílik az ajtó, bejön egy apáca. Látja, mi történik, s letérdelt, kitárta a karját, s azt mondta a kisgyereknek: Gyere ide! A gyermek a karjába futott, ő megölelte. Ez a kisugárzás, ami megérinti a dühöngő elmebeteget is, a szeretet, ez a titok.” 

blog