Nemrég megint Majkon jártam. Mindegy, hogy tél vagy nyár, itt nyugalomra találok. Megálltam az Oroszlánytól nem messzi Majk-pusztai tó partján, s a fák kopasz ágai között fölnéztem a kolostorra. És újra elvarázsolt a remeteség. Fölbaktattam a kapuhoz, beléptem, sétáltam a cellaházak között, ittam a ház illatos teájából, hallgattam a templom megmaradt tornyának harangjátékát. Egy korai rigó a hangját próbálgatta. Béke volt. Elöntött valami megmagyarázhatatlan jó érzés. 

Előttem hatalmasan sötétlik a templom. Vagy csak valahai árnya…? Vajon építőmester, táltos, csillagász, pap, vagy jós találta meg ezt a helyet. Éppen ezt, ahol a föld energiái csillag alakzatban sugároznak erőt és energiát épp a templomhajó helyén. Szent György vonalaknak nevezik az ilyen energiamezőt. Kínában Sárkányösvénynek hívják. A radiesztéták dupla Szent György-vonal kereszteződést találtak itt.

A Szent György vonalakról számos tanulmány született. Kereszteződéseik megtalálhatók az ősi szakrális helyeken, például Stonehenge, az egyiptomi piramisok, Lourdes, a hazai Pálos kolostorok romjai, és az Árpád-kori templomok körül. 
Ezek az energiavonalak behálózzák az egész földet. A Kárpát-medencében, Magyarország területein a hálót jóval sűrűbbnek mérték, mint másutt. 

Tapasztalatok és mérések mutatják, hogy az ilyen vonalak közelében tartózkodva az ember feltöltődik jótékony, gyógyító energiával, harmonikusabbá válik testének, lelkének állapota, könnyebben juthat meditatív hangulatba. 

Fantáziálok. Hajnali négy óra. A Vértes rengetegében a fák között megbúvó remeteség házai belevesznek a homályba. A rég kihalt refektóriumban ajtó nyikordul. Egy saru talpa alatt elhajol a fű. Titkok és legendák ideje minden éjszaka, a majki kolostor falai közt. Nekidőlök az első cellaház kapujának. Földöntúli a nyugalom. A rigó csettegésén kívül nincs más hang csak az erdő csendje. 

Behunyom a szemem, várom, hogy megélénküljön a kép. De nem. Semmi nem mozdul. S ez így volt száz évekkel ezelőtt is. Hisz a kőfalak mögött, a tizenhét cellaházak fehércsuhás lakói, a kamalduli szerzetesrend barátai magányosan éltek. Némasági fogadalmat tartottak, böjtöltek, kis kápolnaszobájukban imádkoztak. A magas fallal elkerített apró kertekben gyógynövényt termesztettek, műhelyükben gyertyát öntöttek, kegytárgyakat készítettek.

Fejüket borotválták, szakállukat hosszúra növesztették. Évente mindössze kétszer jöttek ki házaikból. Karácsony ünnepén, és a húsvéti szent napokon. Ilyenkor közös ebéden találkoztak a rend többi tagjával. Beszélhettek volna, de sokan ekkor sem szólaltak meg.  A cellaház egyik falába forgatható ablakot vágtak. Ide tették az ételüket. Ha megbetegedtek, az ablakban égő gyertya jelezte, a szerzetes segítséget kér…

Sétálok a hajszálra egyforma házak között. Fiatal koromban nem láttam értelmét az életre szóló fogadalmaknak, a szerzetesi lét számomra akkor megmagyarázhatatlan elhatározásnak tetszett. Az idő múlásával az ember már távolabbra néz… S ezzel a távlattal más értelmet nyer minden. Tovább álmodozom. Még hajnal van. A cellaházak tetői már fényben fürdenek. A tizenhét cellaházból csak egyetlen ablakon szűrődik ki világosság. Kulcszörgés hallatszik. Ajtó nyikordul…

A gondnok felébredt. 

Ha kedvet kaptak, s ha nyugalomra vágynak, magukban vagy a családdal, keressék fel Majkot.