Nekidőlök a diófa törzsének, keresem a parányi hírnököt. Kis teste ott nyújtózik az akácfa legmagasabb ágán, csak messzilátóval érem utol. Hangjánál csak az üzenete forróbb: vége a sötétnek, a csontig hatoló hidegnek, vége a korán leszálló éjszakának, a fekete gondolatoknak, vége a reménytelenségbe fulladt félelmeknek. Halljátok!? Nyitnikék!

     A présház előtt zöld a gyep. A füvek kis lándzsái kihúzták magukat. Van valami vidám hetykeség a mozdulásukban: nézzed világ, a füvek népe kibírta a hideget! A gereblyére támaszkodom, összehúztam a tavalyi diólevelet, őszről alig maradt valamennyi, a szél besöpörte a szegletekbe, kihúzgálom. S közben hol ide kapom a fejem, hol oda… Trillák, füttyök, csettegések itt is, ott is. De jó lenne tudni, kik énekelnek ilyen gyönyörűségesen.

       Szerencsém van. Ahogy jövök a falu felől, a mélyút fölött egy helyütt a fák teli vannak épített madárodúval. Beljebb etetők, cinkegolyók, lógatott faggyúgömbök. Kiderül, a gazda valahai madarász. Rávettem, hogy meséljen. Ki énekli ki a tavaszt? Melyik madár szólal meg elsőnek? Mit üzen, mondjuk egy rigó az énekével? Meddig tart a cinkeszerelem? És az ölyveké?

      Sok mindent megtudtam. Amit én odaadó udvarlásnak, szerelmi vallomásnak hallok – az nem más, mint a hím madár területfoglaló harsonája. Védi, Lefoglalja és védi azt a területet, ahonnan jóllakhat és etetheti a fiókáit. Elgondolom, micsoda lelkületet adott a Teremtő egy ilyen kismadárnak, hogy nem veszekszik, nem szitkozódik, hanem ezzel a csodás énekkel figyelmeztet: állj odébb, itt neked nincs helyed, itt nekem kell megélnem. 

       Kipróbáltam: a feketerigó énekének legjobb fordítása Móra Ferenctől való. Szerinte a rigók füttyének kacskaringói magyarul így szólnak: Kell-e dijófijú? Kell-e dijófijú? (gyorsan kell mondani, erős szájmimikával)

      Meséli a madarász, hogy rigóból sokféle van, a kevésbé ismert, a léprigó. Barna-pöttyös testű és a neve egy tiltott foglalkozáshoz kötődik. Télen a fehér fagyöngy az eledele. Igen szereti. S a fagyöngy is a rigót. Ugyanis a fagyöngy ragacsos bogyója annyira ragad, hogy magja a léprigó ürülékéből odaragad az ágakra. Megtapad, azonnal csírázni kezd, s mivel élősdi, nagy erővel veszi birtokba a fát, szívja a nedvességét, megnő és… és újabb táplálékot ad a léprigónak. Élősdi, mégis gyönyörű körforgás… 

     A léprigó neve az orvvadászoktól ered. Azelőtt sok háznál tartottak kalitkában énekesmadarat. S ezeket lépre csalták, úgy fogták meg. A fehér fagyöngy bogyóit kifőzték, s ezt a nyúlós nyákot, a lépet vesszőre kenték, a lépvesszőt faágra erősítették, s ha rászállt a csíz, a pinty, a tengelice – fogva volt. A vessző alá sokszor rab csalimadarat rejtettek, akaratlanul az hívta, az csalta lépre a társait. 

    Mennyi csoda van a madarak társadalmában, amiről alig tudunk valamit. A napok pedig hosszabbodnak, az idő melegszik, nem sok kell és megszólalnak a többiek is. Érkeznek a költözők, új hangokkal telik meg erdő-mező. 

    A seregély pöttyös nászruhájában csirreg, mintha foga között ropogtatná az énekét. Gyönyörűen énekelget a tengelic, csivitel, zsizsigzsizsig – ezt ismétli. A citromsármány valahogy így hangol: ccccc hiiiii-ccccc hiiiii. 

      Lefekszem a deszkapadra, a májusi ég tiszta kékje fölöttem, s körben beszél, énekel, trillázik az erdő. A szurdokon túl, a fennsíkon a színes tollú pompás gyurgyalagot is lehet hallani, a füttye között mintha bugyborékolna a nótája. Igazi repülő akrobata, löszfalba vájt, jó egy méter mély költőüregben bújnak ki a tojásból a fiókái. A méhészek nem szeretik, mert előszeretettel csemegézik méheket.  

       A madarász csendet int… az etetőjén csemegézik egy feketesapkás barátposzáta fiút. De hamar elrepül. Párja, a barnafejű lány többször visszatér. Elnézem ezeket a kis énekes csodákat… mindössze pár gramm egy ilyen parányi „zenedoboz”. Nincs technika, ami utánozhatná. 

     A mezei pacsirta később csatlakozik, de aki hallotta, nem felejti az énekét. Ahogy a fülemüle csattogását sem, aki nem más, mint a csalogány. Ő nem siet, megvárja a cseresznye virágzását, onnantól hallatja csodás birtokfoglaló énekét. 

      Néha távcsővel leskelődöm. S ha megszólal és megpillantom fönt a szőlőben a kiszáradt akácfa legfelső ágán az én reggeli dalnokomat, egy énekes rigót…úgy tekeri, csavarja, díszíti, hajlítja – állok, hallgatom… ha tudnám, miért folynak a könnyeim.

      A cinkeszerelem s a többi énekesmadáré az udvarlással együtt mindössze pár napos, s a párzás után már egy a gondjuk: az utódok. Kezdődik a fészek javítása vagy új építése, a tojások lerakása, a kotlás és a költés. A szisztéma sokféle, a cél ugyanaz: egészséges, életképes utódokat költeni és felnevelni.

     Az erdőlakó madarak közül a hollók ülnek fészekre leghamarabb. A baglyok is korán, január-februárban kezdik a családi életet. A rétisas is korán fészekre ül. Mondják, a kotló madárnak néha havas lesz a háta, ha leesik egy tavaszi hó. De nem mozdul. Ösztönei mélyén ott a parancs: az utódok az elsők. 

      Az énekesmadarak a fészkeléssel megvárják a rügyfakadást. A vidám városi cinkenép sokféle odúhelyet talál, postaládát, a gázóra tokját, üres vascsövet. Egyszer a szőlőlevelek közt találtunk öt, kékesszürke parányi tojással egy formás kicsi fészket. Emlékszem, elkönnyesedett a szeme a szőlősgazdának, amikor pár nap múlva széthajtotta a leveleket. Nézd, kikeltek…

       Hát így érünk évről évre télből a tavaszba.

       A dinnyési szigetvilág mezőőre is sokszor jut eszembe. Egész nap jártuk a zsombékost. Ezer csodát mutatott. Tavasz volt. Varázsos május.

– Nézze, az barna rétihéja. Tojó. A hímnél erősebb, mégis óvatos vele. Annyira, hogy ha a fiókák kikelnek, a hím nem mehet a fészekre. Meghozza az ellátmányt, a tojó akkor felszáll, a levegőben csőrből, csőrbe átveszi az élelmet és viszi a fiókáknak. 

     – Ő a legkedvesebb madara?

     – Nem. A bíbic. Kiszolgáltatott, a földön fészkel, a fiókáinak a tarkóján hófehér folt van. Hogy ha elbóklásznak a fűben, megtalálja őket… Nem csodálatos teremtő gondoskodásról árulkodik ez?