A családban már hónapok óta zajlott az iskolaválasztás és a „vizsga” körüli felfokozott izgalom szülte, hol nyugalmas, hol kevésbé nyugalmas tépelődés: mi lenne a legjobb. Erős iskola vagy lazább. Jó közösség, ahol a gyerek jól érzi magát. Közeli gimnázium vagy távolabbi. De van-e garantáltan jó gimi. Mi az a jó? Jó tanárok? Választható nyelv? Szigorú vagy liberális szellem? Derűs hangulat? Országosan jegyzett magas felvételi arány? 

Meg kell bolondulni – jegyezte meg kenyerespajtásom szülőanyja, akinek már komoly jegyzetei és statisztikái voltak vagy jó tucat gimiről. De nem látszott, hogy megbolondulna, mert nap, mint nap újult erővel vetette bele magát az iskolakeresésbe – nyílt napokra jártak, honlapokat néztek, szülőtársakkal egyeztettek, információt cseréltek – s teltek a napok. 

Az érdekelt úgy tűnt, békésen hallgatja édesanyja újabb és újabb híreit, s mivel valami flegmatikus nyugalommal áldotta meg a sors – kívülről legalábbis ez látszik – úgy nyilatkozott, hogy ő most tanul, megoldja a mintapéldákat, rendesen készül – többet az ügy érdekében nem tehet. 

Azért persze izgatta a dolog, ahogy az osztályban a többieket is, s egyszer kifejtette, hogy az lenne a legegyszerűbb, hogy lennének körzeti gimik, ahogy vannak körzeti általánosok – és automatikusan oda menne mindenki, ahova tartozik. És kész, mondta. Az ötletén mélyen elgondolkodtam. Aztán arra jutottam, lehet, hogy a gyerek feltalálta a spanyolviaszt. 

Na, de közeledett az országos nagy megmérettetés, több mint ötvenezer nyolcadikos ült múlt szombat délelőtt a padokban.

Volt drukk és találgatás, vajon milyen lesz, nehéz, könnyű? Az iskolaigazgató péntekre szabadságot adott a nyolcadikosoknak, az osztályfőnök minden jót kívánt és megígérte, hogy szombat délelőtt gondolatban ott lesz velük. 

És persze volt családi tanácsadás: ne izgulj, reggelizz előtte rendesen, de azért ne egyél túl sokat, vigyél magaddal csokoládét, a lényeg, hogy aludd ki magad, és semmi pánik, először a könnyű feladatokat oldd meg satöbbi, satöbbi.

A nagy megmérettetés után hozzánk jöttek, együtt ebédeltünk. Záporoztak a kérdések, az én kenyerespajtásom felelgetett, aztán hagytuk, mert figyelmét a sajtos croutonnal felturbózott fokhagymaleves kötötte le. Amikor leszedtük az asztalt, akkor aztán elmesélte… 

Hogy pénteken, amikor hazafelé bringázott, felhívta a barátja, Marci. 

– Hol vagy? – kérdezte.

– Közel hozzátok.

– Akkor kanyarodj erre, gyere be! 

És Marci a holnap vizsgázó barátja kezébe nyomott egy kis manószerű figurát. A szeme körül csillámpor és mintha kedvesen bandzsítana. Ámbár az is lehet, hogy kacsintott. Marci megmagyarázta. 

– A nővéremtől kaptam, kabala. Segít. Vidd el holnapra. 

Az én hosszúra nőtt kenyerespajtásom gyanítom, némi meghatottsággal zsebre vágta a manót, férfiasan kezet fogtak Marcival és eltekert. Reggel a zsebébe csúsztatta. 

A közeli gimnáziumba fél órával előbb érkeztek. Megkérte az édesanyját, hogy ne kísérje föl. Az osztályteremben, megszámolta, tizennégy sorstárs ült. Magyarral kezdtek. A manót kirakta maga elé a padra. 

– És tudjátok, volt egy fura pillanat. Összekevert betűkből keresztnevet kellett kirakni. Az első simán ment Rita jött ki. A második előtt leblokkolt az agyam. Valami ilyesmi volt: LLSÓZÁ. Semmi nem jutott eszembe. És akkor ránéztem a Marci kabalájára. És beugrott: LÁSZLÓ. Nem tudom mivel magyarázni. Különös jó érzés volt…

Amikor egyedül maradtam, én is tele voltam különös jó érzésekkel. És hálával. Mert a Bulcsúnak kölcsön adott manó, amit Marci a nővérétől kapott, a legfontosabb dolgokról szól. Hogy a szívből jövő érzések, a barátság tisztasága, az egymás iránti figyelem nem vesznek ki a világból. A kamaszok világából sem.