Valamiért felhívtam egy szívemnek igen-igen kedves embert. Ez az ember egyszer rózsákról mesélt nekem, Mindent elmondott erről a szerelmes természetű virágról, merthogy igen-igen jó ismerőse. Kengyel határában, kukorica és búzatáblák között sok száz, tán több ezer tő rózsája van. Boróczki Mihály ugyanis, rózsakertész. Szenvedélyes, a rózsákba, a körülötte élőkbe, de legesleginkább az életbe szerelmes ember. Nem úgy, mint a rózsái – máshogyan szeret. Akkor reggel mindenféléről beszélgettünk, szomorúságos állapotokról is, meg másról is. A mondatait, a szófordulatait hallani kéne, hirtelen vált, ahogy most is. Már elköszöntünk, amikor egyszer csak azt mondja:

- Meséltem már neked a Hódosi urat? Na, várj! Hódosi úr bádogos volt, és ha megjelent, hát vele az ember megállt. Nem lehetett sietni mellette, de nem is akartál sietni mellette. Nem felejtem soha, anyák napja volt, a rózsákkal nekünk haszon és dologidő, egy perc pihenésünk nem volt, de hát, jött Hódosi úr az öreg kocsijával, hetvenévesen. Hát persze hogy megálltam. Beszélgettünk. Ahogy most veled, mindenféléről. Emberekről, a mesterség változásairól, arról, hogy van öreg kovásza,  kérdezett a kukorica áráról, beszélt a malacról, amit akkor vett, egyszóval mindenről. És akkor Hódosi úr, a hetvenéves falusi bádogos egyszer csak azt mondta: Bárhogyan is van ez a világ… tudod, én azt mondom csak tartson tovább… 

                                             …..

Sok évvel ezelőtt Svédországban jártam. Ismerőseim kérésemre mindenféle iskolába elvittek, többek közt egy erdőbe befészkelt, teljesen nomád körülmények között működő Waldorf-iskolába is. A fákról liánokat idéző vastag kötelek lógtak, a gyerekek azon lendítették át magukat az árkok és szurdokok fölött. Az óvatosabbak vagy gyengébbek kedvéért voltak pallók és kötélhidak is. Észrevettem, hogy egy fiatal, hatalmasra nőtt szőke férfi, az egyik tanár, különös gyakorlatot tart. Egy vadszőlővel befuttatott lakókocsi tetejére fölküldte az osztályát, kilenc-tízéves fiúkat, lányokat, az volt a feladat, onnan föntről, merev testtel dőljenek a karjába. A tanár úr ott lent várta őket a lakókocsi mellett. A legtöbb gyerek dőlt, volt, aki csak némi latolgatás után, mindenesetre mindannyian ott landoltak a fiatal tanár biztonságos ölelésében. Egyetlen kisfiú, hiába biztatták, nem mozdult. Állt a földön a többiek közt, összehúzott szemöldökkel, öklével a szemét dörzsölte. A tanár úr gondolt egyet, átfogta a vállát, aztán föltolta a gyereket a lakókocsi tetejére. A földre nagy puha matracot terített. Utána maga is fölmászott a tetőre. Valamit mondott neki. A gyerek odaadta a kezét, mélyet sóhajtott… egy pillanat és kéz a kézben leugrottak a matracra. A kisfiú arcán üdvözült mosoly. Aztán az egész társaság szétspriccelt. Vége volt az órának. 

                               …..

A zirci könyvtárban meséltem akkor. Már az est közepén jártunk, éppen egy vonaton megesett histórián mulattunk, amikor fölpattan egy nyúlánk, nagyon helyes fiatal nő és kapkodva szól: 

- Bocsánat a férjem vasutas, és éjszakás… Ő vigyáz a gyerekekre… 

És kirohant a teremből. A közönség soraiban derültség, mondom, milyen kedves kis nő, és milyen jó, hogy vasutas a férje. És akkor a hallgatóság egymás szavába vágva elmeséli, hogy tényleg nagyon kedves emberek, három gyerekük van, a vasutas meg épp a felesége ellentéte, nagydarab férfi, ő itt Zircen az állomásfőnök. 

Lélegzetnyi csönd, mintha valami még hiányozna, aztán valaki kiböki:

- Van egy szájharmonikája, ha nem jön vonat, azt fújja. Nagyon szépen játszik…

Hát ezért nem lehet megunni ezt az elsiratott, elszúrt, ezer sebből vérző, gyönyörűséges világot. A szájharmonikás állomásfőnökök miatt. Bevallom, hazafelé azt latolgattam, mikor tudnék újra Zircre utazni. Vonattal, mint akkor.