És nem egyszer merítek belőle. Az igazat megvallva, nem is lány, hanem három gyerek édesanyja, egy fiatal hölgy. Amikor megismertem, a gyerekei tíz-tizenkét-tizenhárom évesek lehettek. Azóta megnőttek. De az anyukájuk ugyanaz. Így jellemezném: Zsuzsa csak jön és megy, én meg csak ügetek, szorosan a nyomában. Közben kisül egy kuglóf. Kikérdezi az angol leckét. Megvarr három cipelő cicát. Kirohanunk a fia elé a Keletibe a hetes busszal. Zongoraórát ad. Többedmagával megment egy iskolát. Kirándulunk. Chopint játszik a telefonba valakinek. Közben beszél, beszél, elmeséli az életét…

A köténye mélyvörös, a konyharuha püspöklila, a fűtőtesten egy pár tornacipő szárad. Isszuk a teát, a zabpehelyből gyúrt zsömlék még forrók, szétolvadnak a szájban. Csak a felét sütöm ki, magyaráz Zsuzsa, a többi marad reggelre, imádják, ha friss. Mármint a három gyerek. Ők a főszereplők. A mamájuk életében főszereplők. Így, négyesben élnek. Jóban vannak a papával is, ő már csak vendégnek jön ide, most messze lakik.

Remélem a végére kiderül, miért is meséltetem ezt a kalapokban járó, csillogó szemű nőt, aki szabad, mint a szelek, akár el is röpülhetne. Mégis a földön marad, mert pontosan emlékszik arra, amivel annak idején Odafönt útnak indították. 

Elsőnek a nagymamáját idézi.

      - A nagymamám mindig azt mondta, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Ő varrónő volt és világéletében tanítónő akart lenni. Én angol-magyar szakos tanár vagyok és varrok. A sorsunk eléggé hasonlatos. Mint egyetlen unokája, sokat voltam nála. Mindent megvarrt, amit csak kértem tőle. Ha rózsaszín szoknyát, akkor azt, ha sálat, akkor megkötötte, mondtam, tanítson horgolni, megtanított. Ha süteményt ettem volna, azt ő azonnal megcsinálta. Ezt láttam tőle, nekem ez maradt meg: minden megoldható. Nem mondta ő ki, de láttam. Hogy ha te tudod és akarod, akkor hiába mondja minden racionális erő, hogy ez nem fog sikerülni, akkor is megy. 

Igazából ez az én életem, főleg, amióta egyedül vagyok a gyerekekkel, egy az egyben erről szól. És ha kicsit is elkezdek aggódni, akkor már bekavar valami, és akkor már nem fog sikerülni. 

       Elkezdtem varrni. Lehet, hogy eszembe jutott, mit mondott egyszer egy asztrológus.

– Ha egyszer úgy érzi, hogy nagyon nehéz valami az életében, ne felejtse el, akkor magának a kezét kell használnia! Valamilyen kreatív dologba kell belefogni, az ellensúlyozza a gondokat. 

És akkor kölcsön kaptam egy varrógépet. Az egyik szomszéd kisfiú bulijába meghívták az én gyerekeimet is.  Egy leporellós fotóalbumot csináltam kartonpapírból, az eleje egy textilkép lett és selyem masnival lehetett összekötni. Iszonyú sikere volt és hirtelen mindenki akart ilyet…

      Tavaly eléggé csehül álltunk. A szomszéd bácsi a házból elkezdett nekünk almát hozni, meg paprikát a telkéről. És ez így kitartott jó fél évig. Liza, szemből beszól, itt vagyok, melyik nap csináljak ebédet? A szomszédokkal amúgy is jóba’ vagyok. Ha sütök, viszek kóstolót, és viszont. Hányszor lejöttek és vigyáztak a gyerekekre, mikor kicsik voltak. Itt a házban kapásból tudok öt olyan embert, aki rögtön segít, ha baj van. Persze velem is számolhatnak.  

A gyereknevelésben nálunk vannak lehetőségek és korlátok. Akkor mondok nemet, ha teljes meggyőződésből tudom, hogy nem! Ha a legkisebb esélyt látom, engedek. Ma reggel azt mondtam egyiküknek, aki nem akart rendet rakni az íróasztalán, hogy ne akarja megúszni az életet. Mert nem lehet. Mert ahhoz, hogy ő leülhessen rajzolni, amit szeret, ahhoz kettő és fél perc alatt rendet kell tenni. De neki így is jó, mondta. Nem baj, muszáj volt rendet raknia. Ha ő engem választott anyukájának és itt élünk, nagyon lehet élvezni az életet, de nem kell és nem is szabad megúszni mindent, mert ugyanúgy jár a nehézség meg a rossz is, mint a jó. Egyik a másik nélkül nincs. Ha te vállaltad, hogy ide születsz, erre a világra, akkor sajnálom, ez van. Nem tudom, milyen felnőtt lesz belőlük. Mióta vannak, azóta így beszélek velük. Se elhallgatva, se kiszínezve, se túlbeszélve. És úgy érzem, ez jó nekünk.

        Van, amikor lopok magamnak időt. Ritkán. Viszont este fél kilenckor nálunk irány az ágy. Ez önzés. Én akkor tudok tervezni, dolgozni, teázni, pihenni, kibámulni az ablakon, van úgy, hogy órákig csak úgy ülök. A csillagokat szeretem a legjobban. Fölnézel, és érzed, minden mindennel összekapcsolódik. 

De lopok napközben is. Sokáig tudom nézni, hogyan esnek le a levelek és hogy gyűlnek össze alul a fák alatt. Szoktam én semmittenni. Hogy lehessen bírni. Elmennék persze zarándokútra… Elmennék… de most itt vagyok. Ez az én vidám zarándokutam. 

Énnekem töretlen és végtelen hitem van. Amióta eszmélek, nagyon pici korom óta, amire még vissza tudok emlékezni, ez mindig is volt nekem. Késő kamaszkoromig azon gondolkodtam, honnan lett bennem, mitől, ki tanította. Végül arra jutottam, hogy valószínűleg engem annyira szeretett a Jóisten, hogy megadta, hogy pontosan emlékezhetek, hogy ez az egész miről szól. Ez, ami a napom minden percében, minden pillanatában benne van. Megkérdőjelezhetetlen. Nem is biztos, hogy a hit a jó szó erre. Inkább valami ősbizalom. Amikor tudod, hogy minden meglesz, aminek meg kell lennie. Fölösleges aggódni. Elég, ha jelen vagy és teszed a dolgod…