Mert a májusfa több mint vallomás, több, mint játék, több, mint öröm. Nekem a májusfa az örökké fiatal Élet. Az újrakezdés, a határtalan tavasz, ami manapság oly rövid, mert észrevétlen gyorsul bele a nyárba. De nem baj. Nézzetek körül, a friss levelek olyan puhák, védtelenek, a gesztenyefa gyertyái győzedelmesen állnak az ágakon, a labdarózsa zöld gömbjei mint megannyi ághoz tapadt, szirmokból rakott szappanbuborék. És mozizok megint régi filmeken. 

A tanárnő ránk nézett, hangvilláját a füléhez tartotta és zümmügve suttogott: Üüüümm… A dallamot tessék megtalálniiii… Mozaaart… Vágyódás a tavasz utááán… Tesséék… Intett és mi énekeltünk.   

Szép május jöjj, hogy éleszd a fááknak áágait. 

Oly régen várlak téged, hogy minden nyííljon itt. 

Ha dúsan haajt a róózsa és oontja iillatát, 

mily vágyva szívom róóóla ott jáárva rééten át.

Volt refrén is és legalább öt versszak. Az iskolaudvaron tartottuk a Madarak és Fák Napját (az idén ez május tizedike, szombati nap lesz) és a tanárnő a lelkéből vezényelt. A végén meghajolt és a vastaps nehezen halkult el. A vastapsot újdonsült matektanárunk vezényelte, s akkor már tudtuk, hogy mindez kismértékben az énekkarnak, nagymértékben az újdonsült énektanárnőnek szólt. Hogy honnan tudtuk? A nyolcadikosoktól. És eggyel alattuk, nekünk is volt szemünk. Mert ők ketten kilógtak a tanári karból. Pestről jártak ki a falunkba, ugyan azzal a busszal jöttek-mentek. Egyikük sem hordta a barna egyenköpenyt, ami igazgatónk döntését és gusztusát dicsérte: 

– Na, nem kötelező kartársak, de védi a ruhát, egységet sugall, és példát ad a tanulóifjúságnak. 

Rémes volt. Hát ők nem hordták. A szünetben ők ketten soha nem maradtak a tanáriban, kint járkáltak az udvaron. Még akkor is, ha más volt az ügyeletes. Hol köréjük sereglettünk, hol körbe-körbe sétálva beszélgettek. 

Hiába matektanár, ő és az énektanárnő voltak a kedvenceink. Magunkban már össze is adtuk őket. De arra nem számítottunk, ami következett. A tanárnő ősszel már nem jött vissza az iskolába. Híre jött, hogy kisbabát vár. Mindenféle pletyka járta. Akkor már nyolcadikosok voltunk. Vártuk, hogy a matektanárunk mond majd valamit. De csak nem szólt. Aztán májusban, egyik óra után visszalépett az ajtóból. 

– Gondolom, hallottátok, a tanárnő kisbabát vár, ezért nem tanít titeket. A nyáron férjhez ment… 

A tanár úr elharapta a mondat végét, aztán kicsit hallgatott. Az osztály visszafojtott lélegzettel figyelt. És akkor a matektanárunk elmosolyodott. 

– Én voltam a szerencsés. De ezt ti már régen tudjátok… Szóval kisbabánk lesz... 

                                   ----

Új lány voltam az iskolában, első a tornasorban, magas, sovány. Nem szerettem első lenni. Havas télben költözködtünk, a tavasz nem csak az ajtókat és az ablakokat nyitotta ki, kinyílt a falu is. Köszöntem és visszaköszöntek, megnéztek, de nem mutattak kíváncsiságot. Katica néni, akitől a házat vettük húsvétkor rám nézett és azt kérdezte:

– Na, ki állít neked májfát?

Nem értettem, ahonnan mi jöttünk, ott nem volt májusfa állítás. Katica néni elmondta, hogy itt hogyan is van. A kis falu körben hegyek és erdők veszik körül. Május első napjának hajnalán a fiú kimegy a barátaival az erdőre, kivágnak egy fiatal vékony fát, minél magasabb, annál derekabb, és titokban elviszik annak a lánynak a kapujába, aki tetszik a fiúnak. Ügyes, mély gödröt ásnak, abba állítják a fát. Jól ledöngölik, mert annak egy egész hónapig ott kell állnia. A lombját előtte fölszalagozzák, minél több a szalag, annál nagyobb a szerelem, nézett rám Katica néni, s ezzel elültette bennem a vágynak és a kétségnek angyalait is, ördögeit is. Mert vágytam is májusfára, meg féltem is, hogy nem kapok. Meg, ha igen, akkor kitől!? 

Május első napjáról el akartam feledkezni, de nem tudtam. Anyu titokzatos arccal jött be a konyhába.

– Nézz csak ki az ablakon! 

Szaladtam az utcai szobába – két kis szobánk volt összesen – és kinéztem. A kiskapu mellett, a faragott nagy léptető kő tövében, ott állt a májusfa! Kiszaladtam, úgy ahogy voltam, hálóingben. Tényleg ott állt! Telis teli színes krepp papírszalagokkal. Magasabb volt a házunk tetejénél, ami házban kicsit jelent, de azért májusfában elég nagyot. A szívem össze-visszakalapált és ez a kalapálás minden kíváncsiság és kétség mellett boldogságot dobogott. Ki lehetett? A fiú, aki állította, egy szóval sem jelzett semmit. Én hallgattam. Aztán az Orbán Ica meg a Kollár Ilcsi persze tudták! És megmondták, hogy a Miki volt, az Oszoly alól. Nem tudtam, mit kell ilyenkor csinálni. Teltek a napok. Az iskolaudvaron egyszer nekitámaszkodott a támfalnak, a cipőfűzőjét kötötte. Odaszaladtam hozzá. 

– Köszönöm a májfát!

És kezet nyújtottam. Izzadt a tenyere és rekedt volt a hangja:

– Rendes vagy… De a májfáér’ csók jár… 

És elszaladt a fiúk után.