Hajnal volt. Szokatlanul csöndes, süppedős hajnal. A csöndre ébredtem. Homály borította még a szobát. Hanyatt feküdtem, és próbáltam kitalálni, mi olyan más. A vasalódeszkát néztem, ott volt a szobában már napok óta, mindig újabb halom friss ruha került rá. Hidegen állt a vasaló, tompán ébredezett fényes oldalán a kinti világosság. Hogy miért éreztem keservesnek ezt a kora reggelt, nem tudom. Csak feküdtem rosszkedvűen. 

Ekkor halkan résnyire nyílt a gyerekszoba ajtaja. 

– Nézzetek ki – suttogta valaki – virágba borult... 

– Csak nem…? – kérdeztem halkan. 

– De – súgta vissza – tiszta fehér. 

Az ajtó becsukódott.

Föl akartam kelni, de valami húzott vissza. Késleltettem a látomást, hagytam hullani a perceket. Elképzeltem a kinti világot. A szomszéd cseresznyefáján tegnap még csak pattanni kész bimbók üldögéltek. Nem, még várok vele… És a várakozásba visszaaludtam. Valami álom is kavargott körülöttem, egyszer csak fölébredtem a csöndre.

És akkor kinéztem. Az jutott eszembe, nem csoda, hogy a japánoknál nemzeti ünnep a cseresznyevirágzás. Megbűvölve nézek a szomszéd kertjébe. Mint egy habos, tiszta, a világot is szűzi tisztaságba ölelő jelenés… A fiatallá lett öreg cseresznyefa menyasszonyi pompában. 

Ezzel a képpel mentem ki a konyhába. Ott egy más világ fogad. Az asztalon vigasztalan csendélet. Szanaszét hagyott poharak, hagymahéj, félbevágott, kinyomott citrom. A mosogatóban szennyes edények. Jajj. „Este örömmel, reggel körömmel.” Ezt Mariska néni mondta Gyergyószárhegyen – sose felejtem. Ez itt ma már így lesz: körömmel.  

Fölteszem a teavizet. És újra odamegyek az ablakhoz. Kinézek. A napsütésben a hófehér menyasszony szebb, mint valaha. 

Az órára nézek. Te jó Isten! Ébresztem az alvókat, kenem a tízóraikat. Csak ketten vannak itthon. A legkisebb kicsit tüsszögött, teát kap, jó citromosat. A legnagyobb rohan, aludttejet eszik, kikészítem a kanalat mellé. 

Leszaladok beleszagolni a levegőbe. Mézes virágillat. A méhek is fölfedezték, lassan keringenek a virágok körül. Délre az egész fa merő zümmögő duruzsolás lesz. Vágtatok föl, már öltözködnek, indulnak. Integetek az az ajtóból. Aztán csönd lesz. 

Körbenézek, mosogatásra nincs idő. De mit esznek, ha megjönnek? A kedvem megint elborul. A vasárnapi maradék csak hétfőig tartott. Valami gyors dolog kéne. Fokhagymaleves, az legfeljebb tíz perc. És lencse. Lencsefőzelék. Találok egy kolbászvéget, azt belevágom. 

Bontom a zacskót, nézem a lencsét, elég szemetes. Az ablak mellé ülök, válogatom sebesen. Teli van apró görönggyel, kaviccsal. Húzom félre, jobbra a piszkot, az ölembe, a tálba a lencsét. Az ujjak terelik a magokat, választom szét a jót a rossztól. 

És ahogy válogatok, leesik egy szem lencse. Keresem, de nem találom. Ekkor egy régi mese jut eszembe. A Lencsemagból lett legény.  Nagyon szerettem, még a rajzai is előttem vannak. 

Egyszer egy szép fiatalasszony lencsét válogatott. Míg válogatta a szemeket, elfogta a szomorúság. Azon kesergett, miért nincs neki gyermeke, hacsak olyan parányi is, mint a lencse. Egyre facsarodik a szíve a gondolatra. Ahogy ott búslakodik, a szeméből egy könnycsepp épp egy lencsére hull. Megáll rajta, csillog, fénylik, melegít. S a lencsemag, így elvarázsolva, elgurul valahová. Addig-addig rejtőzködik a padló repedésében, míg egy nap kipattan belőle egy legényke. De milyen legényke! Apró volt, de erős, egy erdőt is elhúzott a hátán. Megleckéztette az uraságot és aztán persze a mese végére boldogságot hozott. 

Föltettem a lencsét főni és hogy mitől, nekem is virágos kedvem lett. 

Nem tudom, hogy van ez. Az ember összevissza él. Rohan, szalad, azt hiszi, csinál valamit. Néha aztán megáll egy pillanatra. Szinte semmi nem történik ilyenkor. Nézi a virágzó cseresznyefát. Megkeni a tízóraikat. Válogatja a lencsét, megfőzi a főzeléket… 

És ennyi elég.