Persze, mi gyerekek, csak egymást közt, és fogalmunk sem volt, hogy ki májusi, ki októberi, ki áprilisi. Gyerekkoromban – ezen mostanában sokat tűnődtem – nem a születésnapok voltak a nagy ünnepek, hanem a névnapok. A Jánosnapok, Katalinok, Máriák, Erzsébetek, Istvánok, meg a többi. És a névnapok aztán szent ünnepek voltak, hiszen rendszerint egy-egy szentről kaptuk a nevünket, legalábbis abban a katolikus-református hitkörben, ami körülvett minket. 

Gyanítom, ahogy az individum, azaz az egyén fölemelése, olykor már „istenítése” becsorgott a mi világunkba, akkoriban vált a születésnap nagyobb ünneppé a nevek napjánál. Sajnálom, hogy így lett. Különösen akkor érzek valami őrült aránytévesztést, amikor a gyerekek születésnapján ajándékhalmok, tortacsodák, zsúrok és szülinapi fogadások zajlanak egy kicsi ünnepelt körül – de lehet, hogy nincs igazam, csak elmaradtam valahol a múlt század öregjei között én is. 

Visszatérve a csúfolódáshoz, az apukám neheztelő mondatára emlékszem.

– Na, anyátok aztán egy igazi Kos! 

Merthogy áprilisi volt, míg apám májusi, s az mennyivel szebb hónap – tette hozzá mindig. 

Ó hányszor hallottam ezt a lekicsinylő mondatot. És mindig elmarasztaló hangsúllyal, és mindig a Kos rossz tulajdonságait emlegetve. Makacs, fejjel megy a falnak, csökönyös, erőszakos, ő akar az első lenni és így tovább. Kislánykorom óta emlékszem erre, akkor még nem tudtam csillagjegyekről, nem értettem, miért kos az én anyukám, amikor se szarva nincs, se öklelni nem szokott. Egyáltalán, hogy lehet a Jakusék csavaros szarvú öreg birkájához hasonlítani az anyukámat. De megnyugodtam, mert anyu öklelni kezdett, mintha szarva volna, apu meg nevetett és hozzátette: 

– Áprilisi vagy, le se tagadhatod! 

Nem is tagadta le, mert a születésnapja tényleg áprilisban van, tizenhetedikén. Az én legkedvesebb ünnepemhez közel. Húsvét előtt, vagy húsvét után. A születésnapjáról nekem mindig a húsvét maradt meg, a kos csak úgy jött hozzá. 

Akkoriban még játszottak a szüleink, sokat nevettek. Később mindez csak emlék maradt, de az április és a kos képe összefonódott bennem. Amikor már ismertem a csillagjegyeket, megnéztem mire is gondolhatott apám, amikor anyut jellemezte. Ezt találtam: 

A Kos csillagjegy szülöttje igyekszik kitűnni a tömegből, megvan benne az akarat a boldogsághoz és meg is tesz mindent azért, hogy az élre kerüljön. Egyszerű, közvetlen ember, képes őszintén szembenézni a napi problémákkal. Tud hirtelen és heves lenni, de nem haragtartó. 

Tessék, van ennek a csillagjegynek másik olvasata is, s milyen érdekes, valóban találtam hasonlóságokat anyám jellemében. De ezt már nem tudtam elmondani apunak, mert akkoriban már nem játszottak. Se szavakkal, se másként. 

De megnéztem apám csillagjegyét is, az Ikreket. Az bizony őrá úgy éreztem, nem stimmel. Sokszor benne ragadt a nehéz helyzetekben, nehezen tudott váltani. Nem árulta el, pedig melegszívű volt és messze tudtak kalandozni a gondolatai. Tőle kaptam azt a meséskönyvet, amit máig nem felejtek, a strófáit ma is mondogatom, a gyönyörű rajzai előttem vannak. 

Akkor adták ki először Szabó Magda Bárány Boldizsárját. Ezerkilencszázötvennyolcat írtunk. Tíz éves voltam. Nemsokára fújtam mind az egész kalandot. Ha jól emlékszem, valahogy így volt a vége… 

Van cipője, zöld kalapja,

vállán uzsonnás kosár…

elindul az iskolába 

Bárány Boldizsár.

Mert ekkor már Boldizsár a rosszcsont kisbárány sok kaland után megviselve, megjavult, s jóvá is tette minden vétkét. 

Ha most arra gondolok, hogy az én anyukám és apukám újra sokat nevet, és kedvvel figyeli valahol Odafönt a mi csetléseinket, botlásainkat – akkor a leghőbb kívánságomat mondom. Még az is lehet, hogy csúfolódnak: Április bolondja, május szamara…