Kis pátriámban már sok-sok év óta minden farsang végén elégetjük a dőrét. Másutt mondják banyának is, kiszebábunak is, nagyjából ugyanaz. Óriás szalmabábú, amit ketten visznek – két férfi – utcáról, utcára, üzletről, üzletre. Mi meg lelkes családanyák ott kolompolunk, kereplőzünk, láncos botot csörgetünk mögöttük, előttük, amerre járunk. Arra biztatván mindenkit, kössön a banyára bármit, amitől szeretne megszabadulni – betegséget, szomorúságot, haragot, sértődést, bűnöket, bántásokat. A banyával benézünk néhány iskolába is, a gyerekek rigmusokat skandáltak – előre készülnek rá – „Haj, ki kisze haj, kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget, haj kisze haj” és körbe táncolják a bábut, élvezik a játékot. Ami estefelé ér véget, a közösségi ház udvarán. Ott aztán együtt elégetjük a banyát, vele minden rosszat, a hideget, a telet, a rémes influenzát és az összes nyavalyát, amitől szenved az ember. Az én cédulámon, amit a banyára tűztem, a háború szó is ott égett. 

Régi téltemető szokás ez, a hagyományos ünnepét ma már csak elvétve ismerik és kevés helyen tartják meg. Bár, mintha sok helyütt feléledne, főleg lelkes tanítók, tanárok vezetésével. A gyerekekkel elkészítik a kiszebábut, aztán mindenféle zajkeltő szerszámokkal kivonulnak az udvarra, a térre – régen a faluvégen égették el a banyát – és sípokkal, dobokkal, botokkal minél nagyobb zajt keltve űzték el gonoszt.  

A régiek hitték, hogy a kiszebábu égetése megszabadítja az embereket minden bajtól. A hiedelem mellett van egy élő tapasztalásom is. Látnivaló, ahol az emberek együtt vannak, ráadásul egyet akarnak – itt éppen elégetni egy rusnya banyát, akire felaggatnak minden égetni valót – hát hogyne szülne ez az alkalom vidámságot, önfeledt jókedvet. Még akkor is, ha a régi szokásokat, hiedelmeket a mai emberek hírből sem ismerik. Így lesznek régi-új – divatos szóval – közösségteremtő szokások, melyekre akkora szükség van, mint egy falat kenyérre. 

Maga a hagyomány minden vidéken más volt: akadt, ahol papírra írt gondokat is a tűzbe dobtak, rossz asszony szoknyájából kis darabot, csalfa férfi ingének rojtját. Máshol inkább az éneklés, a kántálás, a gonoszűző, téltemető, zajkeltés volt fontosabb a résztvevőknek. Bárhogy is volt, jó hinni abban, és ez ma is így van, hogy beválik a varázslat, a tűz, a banyát elpusztító lángok segítenek véget vetni a rossznak, a sötét téli napoknak, tavasz köszönt ránk. Felébred a természet, fű, fa, virág nyílik, odatartja az ember arcát a napba, és minden kicsit biztatóbb. 

„Jöjjön a tavasz, vesszen a tél!” 

A kisváros főterén hatalmas máglya épül. A tetejére most tűzik ki a banyát. „Bárki feleségül veheti! Ki veszi feleségül?! Még lehet, tessék, tessék!” Felvonul az egész város, a századelő olasz kisvárosának közönsége, az emberek mindenféle égetni való lomot hajítanak a máglyára, s Vegyevigye a város irigyelt kurtizánja gyújtja meg a fáklyát. Fellini önéletrajzi ihletésű csodafilmje, az Amarcord kezdődik az olaszos temperamentumú, harsány, végtelenül kedves olykor szaftos téltemető ünneppel. Száll a nyárfa fehér vattavirágja, aki elkapja a levegőben, szerencséje lesz – náluk, olaszoknál ez jelenti a tavasz beköszöntét.  

Én meg taknyosan, sokadik napja az influenza fogságában nézem újra Fellini filmjét és gondolatban ott melegszem a banyát égető megváltó tűznél. S tudom, hiszem, hogy nemsokára tavasz lesz.