És ma már arra is figyelni kell, hogy jó mesét válasszunk. Mert annyi a talmi, a gagyi, a versikékben a buta rím, az ostoba fordítás… Közben persze megjelentek, itt vannak a nagyszerű új mesék, főleg a nagyobbaknak… Nem lehet megspórolni a fáradságot. Előtte el kell olvasni, bele kell nézni a könyvekbe, csak akkor lehet okosan választani!

A népmesék biztos merítés, azokban nem lehet csalódni. Mi rongyosra olvastuk Benedek Elek, Illyés Gyula népmese-könyveit, kedvencünk volt az erdélyi Hét guzsaly aranyszösz című mesekönyv, Sípos Bella gyűjtése, de annyi más is. Felsorolhatatlan mekkora a magyar népmesekincs – még felnőttként is élmény beletemetkezni. 

A mai gyerekek képfüggők mondják a szakemberek. Hát tessék, ott vannak a csodás népmese-filmek. Emlékszem, amikor felhangzott az ismerős furulyaszó, és a képernyőn elkezdett ágat bontani, indát, virágot nyitni a felirat, s ott nyitogatta apró csőrét a mese címét kiéneklő kismadár – hát csak néztem várakozva, nagy gyönyörűséggel. Mellettem hasonló igézetben a gyerekeim. Annak idején a televíziónak még sok ilyen igézetben fogant pillanata volt… Biztosan ráismernek, a Magyar Népmesék sorozatot emlegetem. Megbabonázva nézem ma is bármelyiket. És megjelent mesekönyvben is ez az igényes, szemet, szívet melengető sorozat. A mesékhez kapcsolódó lemezen, régi hangjukon halljuk Molnár Piroskát és Szabó Gyulát. Egy óvodás-születésnapon nemrég megszólalt a Pinkó ördögfióka kalandjai. Néhányan felnőttek ott ültünk a gyerekek között és elvarázsolva hallgattuk Szabó Gyula mesélését. (Milyen okos ötlet volt, a játékban kihevült gyerekeket leültetni egy jó meséhez. Ők is élvezték. Pláne, hogy ott voltak velük hasonló révületben a felnőttek.)

Antikváriumban találtam régi, ötvenes években megjelent mesekönyveket. Ráismertem mindre. Mert az irodalmi mesekincsünk a másik aranybánya. „Köszönhető” annak, hogy legjobb íróink jó részét több éves szilenciumra kényszerítették az ötvenes-hatvanas években. Nem volt más lehetőségük, mint a gyerekeknek írni. Weöres Sándornak például tíz évig, Mándy Ivánnak és Szabó Magdának nyolc évig, Mészöly Miklósnak kilenc évig nem jelenhetett meg úgynevezett felnőtt kötete. Egy-egy gyerekkönyv valamilyen úton-módon mégis megjelent tőlük. Így lett ma sem kihagyható klasszikus verseskönyve a gyerekeknek a Bóbita Weöres Sándortól, Bárány Boldizsár története Szabó Magdától. Mándy Iván Csutak könyvei is klasszikussá lett a gyerekirodalomban. Mészöly Miklós meséit ma is betéve tudom. A hét alvó puttonyocska, A szomjas rocska, A bánatos medve és társaik gyerekkorom, aztán gyerekeim meséi lettek. Kormos István piszén pisze kölyökmackója, Szepes Mária Pöttyös Pannija, Tersánszky Misi mókusa, Marék Veronika, Bálint Ágnes és sorolhatnánk ezeknek az éveknek a meseíróit és meséit a végtelenségig. Később jött Lázár Ervin, Csukás István, még később Berg Judit… A hétszögletű kerek erdő lakói, Süsü, Pom-pom, Rumini és társaik… Lehet hát válogatni! Van miből! Ne teljen el egyetlen nap sem mese nélkül… 

Nemrég azt kértem kamasz unokámtól és a barátjától – tizenöt éves fiúk –, hogy a háromnapos téli kirándulásunkra minden estére hozzanak valami irodalmat: novellát, mesét, verset – bármit, amit vacsora után felolvasunk egymásnak. Bulcsú Tamkó Sirató Károly verseit hozta – nagy beleérzéssel olvasta fel, olykor a hasunkat fogtuk a nevetéstől… Ez volt óvodás korának legkedvesebb könyve. Balázs Gárdonyi Géza meséit hozta, én részleteket a Téli berekből Fekete István könyvéből. 

Ahogy hallgattam a fiúkat, arra gondoltam, igen, megmarad az irodalom szeretete, ha korán belekóstolnak a mesélés, az olvasás mákonyába a gyerekeink. De a kóstoltatást nekünk kell kezdenünk…