Hirtelen vettem észre a táblát: Vigyázz! Gesztenyehullás! És tényleg, teli volt az út széle frissen potyogott fényes gesztenyével. Félreálltam, szedtem belőle. És ennyi elég volt, hogy eszembe jusson a két kölyök a szelídgesztenyéivel.
Hála Istennek, hogy vannak emlékeink! Hála Istennek, hogy visszajönnek régi pillanatok! Hogy ezeket úgy élhetjük át, mint a gyerekek. A gyerekek, akik voltunk. A gyerekek, akik ma is vagyunk. Ha máskor nem is, ezekben az emlékező pillanatokban biztosan.
Nézem a villamosmegállóban a várakozókat. Mindenkinek maszk van az arcán. A gyerekeknek is. Fiatal kismama babakocsival várja a villamost. A kisbaba arcát pelenka takarja.
Nemrég a lélekről és a szellemről hallgattam egy előadást. Napokig e körül jártak a gondolataim. Eszembe hoztak egy régi történetet. Akkor szülőnek már öregek voltunk, mégis elképesztően naivak. Vagy inkább buták. Ott nyiladozott, jobban mondva mutatkozott meg előttünk a negyediknek született gyerekünk lelke. Most döbbentem rá.
