csalad.hu - Tóth Gabi: Áll a baba… nem csak, hogy áll, de jááár!
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Tóth Gabi: Áll a baba… nem csak, hogy áll, de jááár!

Tóth Gabi, fotó: Falus Kriszta
2020. szept. 27. 14:00
Blogok

Ülök a nappaliban, illetve a néhai nappaliban, és azon gondolkodom, hogyan jussak el a babakenneltől az erkélyajtóig. Ha nem tudnám, hogy ez egy viszonylag normális család háza, akkor azt hinném, hogy valami katonai kiképzőtábor egyik bázisa, vagy egy illegális szemétlerakó. Tudom, ez így abszurd, hiszen a kettőnek első blikkre semmi köze egymáshoz, de kifejtem. Áll a baba… nem csak, hogy áll, de jááár!

A nappali fele szivacs, más néven habtapi, a maradék rész szőnyegek és plédek tömkelege. Utóbbiak azért kellenek, hogy az összes bútor sarka, illetve az ablak veszélymentes övezet lehessen. Ezektől persze nem lesz az, de a lelkemnek kell… Aztán ott vannak még a díszpárnák, amikkel a lépcsőfeljárót barikádoztam el. Muszáj elmesélnem, még ha a Krausz ki is nyír miatta, hogy az én férjecském szinte minden hajnalban átesik rajtuk. Bocs, szívem, de meg kell osztanom a kedves olvasókkal, azt a „mozit”, ahogy korán reggel vánszorogsz le a felső szintről, és az utolsó lépcsőfokról hangos káromkodások kíséretében, nindzsákat meghazudtoló ugrásféleséggel átveted magad a díszpárnák halmazán. Megjelent a film? Mert nekem most nagyon, és baromira röhögök… ne haragudj Drágám, tudod, hogy szeretlek…

Na, hol is tartottam? Ja, igen, már volt szó a szőnyegekről, a habtapiról, a plédekről, a díszpárnákról, de még nem beszéltem a spájzajtót elbarikádozó vizespalackokról, mert nekünk olyanunk is van ám. Ennyit a szoba biztonságossá tételéről, majd még a „célszemély” biztonságára visszatérek, csak az egy kicsit ciki, úgyhogy még bátorságot gyűjtök, hogy meg merjem osztani Veletek.

De hogy jön ide a fent említett szemétlerakó? Úgy, hogy bár Hanninak természetesen vannak játékai, mégis az üres tejfölös doboz, a pet palack, a kiürült vitaminos doboz, a WC-papírguriga és egyéb hétköznapi tárgyak keltik fel az érdeklődését. Tehát, ezek az olykor szemétnek tűnő dolgok, szerte-szana hánykolódnak a lakás minden pontján.

Hanni elindult!

És hogy mióta alakultunk át játszóházzá? Mióta az én szerelmetes kislányom felállt, és minden keze ügyébe kerülő, stabilnak tűnő tárgyba kapaszkodva ugyan, de elindult. Én pedig megyek utána! Próbálom magam visszafogni, és nem rémülten felkapni minden elesésnél, hagyni, hogy felfedezze a környezetét. Az a helyzet, hogy egészen büszke vagyok magamra, mert ebben jobb vagyok, mint hittem. Mármint az ijedtség visszafojtásában. Arra jutottam ugyanis, hogy ő mindig akkor sír fel rémülten, ha én megrémülök. Például amikor a minap a kertben piknikeztünk, és én egy másodpercre elfordultam, hogy elérjem a vizes cumisüveget, visszafordulván azt láttam, hogy a gyerekem szájából egy galambtoll kandikál ki. Na, abban a pillanatban nem tudtam higgadt maradni, és visítva szedtem ki azt a fekete izét az én csodás kislányom szájából, aki addigra persze üvöltött. Viszont egy-egy kisebb eséstől tényleg nem szoktam rémülten kiabálni, inkább hagyom, hogy csendben szétáradjon bennem a riadt forróság, miközben mosolyogva mondom, hogy semmi baj. Azt megfigyeltétek, hogy az ilyen mondatokat mindig magasabb hangon mondják az anyukák? Mert én magamon megfigyeltem!

Jöjjön a titok!

Na, akkor megosztom Veletek a féltett titkomat, amire korábban utaltam. Amikor Hanni először felállt, másnap fogtam magam, és vettem két térdvédőt és egy – hivatalos nevén – kutacsvédő sisakot. Hú, most, hogy vallottam, jobban érzem magam. Szóval a sisak úgy néz ki, mintha egy űrhajós jelmez része lenne, Hanni pedig olyan benne, mint Farkas Bertalan. Ezt hangos röhögés kíséretében el is mondtam neki, amikor először ráadtam, és ő valószínűleg megsértődött, mert állandóan letépi magáról… (ugyanitt eladó egy pár térdvédő és egy kutacsvédő sisak) Természetesen soha nem hordja, de először jó ötletnek tűnt.

„Még mindig tanulom, hogyan legyek jó anyuka. Nem tökéletes, csak pont jó az én kisbabámnak.”

Szóval, mint szinte minden anyukának, nekem is vannak túlkapásaim, de vállalom, mert még mindig tanulom, hogyan legyek jó anyuka. Nem tökéletes, csak pont jó az én kisbabámnak.

Anyu mesélte, hogy amikor én kicsi voltam, mindig a dohányzóasztallal játszottam. Felmásztam rá, mindent lerántottam róla, és amikor már semmit nem tudtam a földre dobni, az asztal műrattan részét kezdtem piszkálgatni a kicsike ujjacskáimmal. Anyu mindig óva intett attól a veszélyesnek egyáltalán nem tűnő bútordarabtól, amit persze nem értettem egészen addig, amíg le nem estem róla, és úgy felszakadt az állam, hogy az ügyeleten kötöttem ki. Azóta is látszik a nyoma, mert abban az időben csak összekapcsozni tudták.

A gyerekkor túlélhető

Ezt az esetet leszámítva, csodával határos módon, szinte minden más alkalommal megúsztam a baleseteket, és erre emlékeztetve magam igyekszem nyugalmat erőltetni az arcomra, amikor Hanni elesik. Mi is estünk-keltünk, mégis túléltük, pedig akkor még nem voltak babákra kitalált védőfelszerelések. Mondjuk megnéztem volna, nagyanyám milyen képet vág, amikor meglátja a kicsi Tóth lányokat, amint védősisakban ugrálnak egyik szalmabáláról a másikra, vagy amikor lefertőtlenítik a kezecskéjüket elpárolgó géllel, miközben a tyúkszar közül kotorják ki a nagyapjuk elejtett ötszázasát. Jó, jó, más világ volt. Mindenesetre ezek az emlékek tényleg jól jönnek akkor, amikor halálra rémülnék egy-egy veszélyes helyzet láttán, mert mindig emlékeztetnek arra, hogy a gyerekkor túlélhető…

A Kumkum pápá

Én sterilizálok. Gyakran… nagyon gyakran! Mer’ értem én, hogy kell a kosz, de azért na…

Viszont van egy valami, amit nem mosok, és az a „Kumkum pápá”. A kumni Tapolcán annyit tesz, aludni, bóbiskolni. Gyerekkoromban az én „nyunyókám”, azaz az alvókám egy ilyen párna volt, ami így kapta a „kumkum pápá” nevet. Ehhez ragaszkodtam mindenekfelett. Nem lehetett kimosni, nem lehetett huzatot cserélni rajta, és legfőképpen nem lehetett helyettesíteni mással! Egy idő után persze Anyu erős késztetést érzett, hogy kimossa, de abból hatalmas botrány lett, mert én állandóan szagolgattam, és minden apró változást azonnal kiszúrtam… És képzeljétek, Hannika is kiválasztott magának egy ilyen kumkum pápát. Annak minden altatásnál ott kell lennie, különben neki sem kezdünk a szertartásnak. Hanni ugyanazt csinálja az ő párnájával, mint annak idején én, és ugyanaz az illat lengi be, mint anno az enyémet, és amilyen illatot nem éreztem 30 éve. Így azután minden altatási rituálénál egy kicsit gyerek leszek én is újra, és együtt szagolgatjuk Hannikám egyetlen és pótolhatatlan, babaillatú kumkum pápáját.

(fotók: privát)

Olvassa el Tóth Gabi korábbi blogbejegyzéseit is: