csalad.hu - Jesszusom, hülyülök… vagy nem?
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Jesszusom, hülyülök… vagy nem?

Tóth Gabi, fotó: Falus Kriszta
2020. aug. 30. 14:00
Blogok

Mióta egy picit visszazökkentem a való életbe és a napom már "csak" 90 százalékát teszi ki a "tete", a maradék 10 százalék elégnek tűnik ahhoz, hogy szépen lassan az elveszettnek vélt eszem (de szép ez így) is visszajöjjön.

De kezdjük az elején. Annak idején, amikor Forgács Péter, a Győri Nemzeti Színház igazgatója felkért, hogy játsszam el a Finito című komédiában Tigris Niki szerepét, először köpni-nyelni nem tudtam. Mindig is imádtam a kihívásokat, de bevallom, nem tudtam elképzelni, hogyan tudnék megtanulni egy ekkora szerepet. Pláne, amikor kiderült számomra, hogy ez alapvetően egy prózai szerep, esélyét nem láttam, hogy én ezzel boldogulni tudjak. Aztán persze elvállaltam, és életem egyik legjobb döntése volt. Nem mondom, hogy egyszerű volt elsajátítani annyi szöveget, de magam is meglepődtem, hogy ekkora mennyiségű információt viszonylag gyorsan memorizáltam. De hát ugye, ahogy mondani szokták, fiatal voltam és hamvas, az agyam még vágott, mint a borotva… Meg aztán, ha netán elakadtam volna, a színház egyik – számomra nagy – előnye, hogy ott van a súgó, aki átlendít az olyan pillanatokon, amikor rövidzárlat van. Nem nagyon volt rá szükségem, de már az megnyugtatott, hogy láttam a szemem sarkából.

Na, de hogy miért mesélem ezt el nektek. Először is, mert lehet, hogy nem is tudtátok, hogy játszottam én prózai szerepet egyszer, igaz, olyan rég volt, hogy tán igaz sem volt, másrészt, hogy a szülés óta erőteljes hülyülést véltem felfedezni magamon. Nemhogy egy forgatókönyvet nem tudnék bemagolni, de olyan alapvető szavak nem jutnak néha az eszembe, mint a gesztenyepüré. A múltkor hosszú percekig kellett rajta gondolkodnom, mert egyszerűen nem ugrott be. Sok ilyen szó volt még, de most megint nem jutnak eszembe…

Tutira elfelejtem…

Ez egészen addig nem olyan nagy probléma, amíg csak a barátaimmal dumcsizgatok, de amikor mondjuk a Mokkában ülök, mint vendég és már hajnalban azon parázok, hogy mi van, ha nem tudok kinyögni egy összetett mondatot, na az már gáz. Pár hete a videoklip kapcsán volt lehetőségem interjúkat adni és az a helyzet, hogy mindegyik előtt jobban izgultam, mint kezdő koromban, 16 évesen. Persze nem én lennék, ha nem az lett volna az első gondolatom, hogy biztos végzetes agysorvadásban szenvedek, és már elképzeltem, hogy pár hét múlva a nevemre sem fogok emlékezni, de aztán egy barátnőmmel történt elkeseredett beszélgetés során megvilágosodtam. Ő ugyanis rávilágított arra, hogy ez is tipikusan egy olyan probléma, amiről mindenki titokban tud, de csak ritkán beszélünk róla. Szóval a kismamai „butulás” egy létező jelenség és nyugi mamik, majd elmúlik. Azóta utána olvastam kicsit, és azért nem úgy néz ki a sztori, hogy a terhességbe butulunk bele, ilyen jellegű összefüggést még nem fedeztek fel „angol tudósok”, az viszont tény, hogy ilyenkor fáradtabbak a nők, a figyelmük egy irányba terelődik, ezért valóban egy ideig nehezebb koncentrálni minden másra. Ettől egy picit azért megnyugodtam, egészen addig, amíg el nem jött az első koncertem napja. Mondanom sem kell, hogy napokkal a jeles esemény előtt elkezdtem hergelni magam, hogy tutira el fogom felejteni a dalaim szövegét. Mi lesz velem? Itt nincs súgó. Ott fogok állni és tátogok, mint egy hal? Vagy majd énekelem, hogy sallala, sallalaaa? Netán danolászom, hogy „ha jó a kedved, tapsolj nagyokat!”? Esetleg áttérhetnék csak altatódalokra, amiket Hanninak szoktam dúdolni. Azokat tuti nem felejtem el, mert az elmúlt lassan kilenc hónapban legalább 75637867462-szer énekeltem el őket… Biztos lelkes lenne a közönségem… vagy nem…

Időszakos, elmúlik!

Egyébként szerencsére nálam már sokat javult a dolog, mióta többet vagyok felnőtt emberek társaságában és nem csak abból áll a napom, hogy egy sólámpa és a hűtő között sétálok, kezemben szerelmünk gyümölcsével, és a szókincsem nem csupán arra a pár szóra, mondatra korlátozódik, hogy „tete", „hol a sólámpa?”, „igen, ott a sólámpa!”, „és hol van Anya és Apa?” „ott van Anya és Apa”. (Ilyenkor egyébként Hanni a hűtőn lévő hűtőmágnesre mutat, amitől természetesen elolvadok).

És akkor íme a már megszokottnak mondható következtetés: ööö, mi is volt? Elfelejtettem... Ja, igen: nem hülyülünk, kedves kismamák, ideiglenes memóriazavarról van csupán szó, visszatér majd az eszünk egyszer… úgy tizenakárhány év múlva… vagy nem?

Olvassa el Tóth Gabi korábbi blogbejegyzéseit is: