Újratervezés 2.0 – avagy szörny az ágy alatt…

Amikor az ember nem tud aludni, az önmagában borzasztó. Úgy végigcsinálni egy napot a gyerekkel, hogy közben azt érezzük, darabjainkra hullunk szét, és mindezt mosolyogva, türelmesen, kedvesen… nna, de tudjátok, miről beszélek. Amikor az anya dolgozik is mellette, és nemcsak a gyerekének kell megfelelnie, hanem a főnökének, kollégáknak, esetemben a közönségnek, akkor hosszútávon ez egy tragédia. Nálunk a nem alvás egy új fázisba érkezett. Voltak már jobb, rosszabb időszakok, de most minden eddiginél nehezebb, mert egy új jelenséggel párosult.  

Úgy emlékszem, írtam már hasonló felsorolást, de ebben a korban már (mindjárt egy évvel öregebb leszek) talán megbocsátható, hogy ismétlem magam, pláne napok óta tartó éjszakázás után. Szóval nézzük, miért nem alszik a gyerek úgy általában: fogzás, telihold, frontok, fogzás, túlpörgés, szeparációs szorongás, fogzás, betegség, fogyó hold, ja és a fogzást írtam már? És akkor egy kicsit nagyobb korban elkezdünk félni a szörnyektől… itt tartunk most. Még mielőtt bárki elhajítaná az eszközt, amin éppen olvassa a soraimat, hangos kiáltás közepette, hogy a Tóth Gabi ijesztő meséket enged nézni a gyerekének, aztán csodálkozik, hogy fél a szörnyektől, mindenkit megnyugtatok, nem néz horrort Hanni. Kivéve, ha a Bogyó és Babóca, vagy a Peppa malac annak számít (mondjuk nekem már századjára néha az). Szerintem Halász Judit sem okoz a gyerekemnek álmatlan éjszakákat, bár Bóbita már azért a fantáziájára van bízva ugyebár. Na, de viccet félretéve, tényleg beindult a lányom fantáziája és az esték valóban egy rémálommá váltak. És a „fantázia” azért számomra egy nehezebb ügy, mert számtalan egyéb kérdést felvet.  

Én azt vallom, hogy soha nem szabad meghazudtolni a gyereket. Még ha nem is hisszük, amit látni vél, akkor sem gondolom, hogy az a jó megoldás, ha leszidjuk, mivel számára az egy valós, létező jelenség. Amikor én gyerek voltam, én is féltem ágy alatt tanyázó szörnyektől, de a mi korunkban azt letudták azzal, hogy „nincs ott semmi, édes fiam”, majd lekapcsolták a lámpát, azt’ jóccakát. A gyerek meg ott maradt egyedül a sötétben és volt, hogy életre szóló fóbiát szerzett. Egy barátnőm a mai napig nem meri kidugni a lábát a takaró alól 40 fokban sem, mert gyerekkorában attól félt, hogy leharapják. Mármint a lábát, ha kilóg a takaró alól. Ma már nyilván nem kimondottan ez az oka, de még mindig van egy olyan érzése, hogy a takaró alatt biztonságosabb. Semmiképp nem szeretnénk, ha Hanni azt érezné, nem hiszünk neki, így mindketten a Krauszommal azt próbáljuk elmagyarázni neki, hogy bármit is lát, az a valami/valaki nem árthat neki, mert mi mindentől és mindenkitől megvédjük. Igen ám, de ez azzal jár, hogy bent kell maradni, amíg elalszik, és ez gyakran másfél, két órát is jelent. Majd, amikor megpróbálok kiosonni, akkor tuti, hogy leesik valami hangos, vagy megreccsen a parketta, esetleg csak valamelyik ízületem (igen, ilyen is van) és nem hiszitek el, de felébred rá. És akkor kezdődik elölről minden.  

Azt írtam a bevezető részben, hogy számtalan egyéb kérdést vet fel a szörny kérdés. Azt is írtam, hogy még ha nem is hisszük, hogy lát valamit. De mi van, ha hisszük?  

Az alábbi sorok megzavarhatják egyesek nyugalmát és a nagyon racionális, „csak abban hiszek, amit a szememmel látok” típusú emberek most jobb, ha abbahagyják az olvasást. Szóval, mi van akkor, ha elhisszük, hogy lát valamit? Aki hasonlóan spirituálisabb gondolkodású, mint én, az nem feltétlenül tagadja, hogy a gyermeke lát valamit. Én hiszem, hogy a gyerekek ebben a korban még érzékenyebbek olyan – nevezzük így – dolgok érzékelésére, amiket mi, racionális felnőttek már általában elutasítunk. Én hiszem, hogy léteznek lelkek, őrangyalok stb., akik körülöttünk vannak, de nem tudom, hogyan reagálnék, ha tényleg látnék egyet a mai fejemmel. A lényeg, hogy Hannika az utóbbi időben fél bizonyos lényektől, és nem tagadhatom meg tőle, hogy biztonságban érezze magát, még akkor sem, ha ezzel megfosztom magam az olyan egybefüggő alvástól, ami meghaladja a 3-4 órát. Nem akarok hazudni, kivagyok ettől, mert azt reméltem, hogy 3 éves korára már lezárul az éjszakázós korszak, de a jelek szerint a vágy, hogy átaludjak egy éjszakát, még vágy marad egy darabig.  

Ja, majdnem elfelejtettem a kedvencemet! Amikor már legalább elhelyezkedtünk vízszintes helyzetben az ágyban, akkor az első lépés: “pisíni kell”. Kimegyünk „pisíni”, nem mintha addig ne lett volna rá elég ideje. Aztán jön a „szomjas vagyok”. Anya pattan, hozza a vizet. Nem mintha ezt nem lehetett volna elintézni szintén korábban. Halkan teszem hozzá, soha nem nyúl utána a vízhez. A harmadik próbálkozás, hogy nem pont az az alvóka van ott, amelyik éppen a favorit, és el kellene menni megkeresni. Itt már azért morgok egy „picit”, és akkor jön még csak a „féjek, Anya” … ez az a pont, amikor megfogadom, hogy másnap másképp lesz, és persze dehogy lesz. Másnap minden kezdődik elölről…