Újratervezés, avagy átlendülni a holtponton

Amikor vége lett a televíziós showműsor forgatásainak, hirtelen ott találtam magam az addigiakhoz képest rengeteg idővel, a családom körében. Bevallom, egyszerre volt csodálatos és ijesztő, hiszen végre beállt egy rendszer, amit most megint újra kellett tervezni. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én az újratervezéseket elég nehezen viselem. Márpedig, ha az embernek gyereke van, akkor az élet egy folyamatos újratervezés. Mint amikor a GPS mondja, csak itt nem balra kell fordulni, vagy a harmadik kijáraton elhagyni a körforgalmat, hanem áttervezni egy napot, egy hetet, vagy akár egy hosszabb időszakot.

Tudom, tudom, viccesen hangzik ez úgy, hogy az én szakmámban eleve teljesen más rendszer van, mint mondjuk annak, aki reggel jár dolgozni és a kora esti órákban végez, és azt is tudom, hogy például egy orvos élete is legalább ennyire kiszámíthatatlan. De én akkor is tényleg mindig próbáltam tervezhetően élni, és hát, hogy is mondjam, mióta Hannika csatlakozott a kis családunkhoz, azóta egy picikét nehezebb.

Mint minden szülő, mi is ahhoz igazítjuk az életünket, hogy őnagysága, királyi Hannaróza Mária éppen milyen lábbal ébredt. Vagy milyen lábbal aludt… Ha aludt egyáltalán. Mert ha nem pont akkor volt lehetősége aludni, amikor az első laposabbat pislogta a szentem, akkor átlendül a holtponton és ráhúz még négy és fél, öt órát, csak egy kevésbé cuki üzemmódban. Ez sokáig amúgy egy nagy talány volt, mert kezdő anyaként azt hittem, hogy ha napközben jól lefárasztom a gyereket, akkor majd álmosan bezuhan az ágyba a nap végén, és tíz méter mélyen alszik, minimum nyolc órán keresztül… Aztán jött a feketeleves. A rettegett holtpont.

Sok időbe telt, míg megtanultuk, hogy ha átlendülünk, akkor vége a világnak. Na, de hogy jön ez a téma a karácsony meghitt hangulatához? Hát úgy, kedveseim, hogy a karácsony minden, csak nem tervezhető és legritkább esetben történik bármi is rendszerben.

Szóval visszakanyarodva a műsor végéhez. Vége lett a rendszeres forgatásoknak, az élő show-nak, és ugyan voltak fellépéseim, de a napok nagy részét itthon tudtam tölteni Hannikámmal és Krauszommal. Utóbbinak addigra beállt a napirendje, amihez mini dandártábornokunk is alkalmazkodott. Az apa-lánya szerelem 1000 fokos lángon égett, erre jöttem én, és belerondítottam a kialakult rutinba. Hannika azonnal matrica üzemmódba kapcsolt, és semmit nem csinált úgy, ahogy az elmúlt hetekben. Jó lenne ilyenkor látni, hogy mi zajlik abban a csodálatos fejecskéjében, mert érthetetlen volt számunkra, hogy amíg hetekig jó volt apával minden, bizonyos dolgok még szerintem is sokkal viccesebbek a Krauszommal, abban a pillanatban, hogy ott vagyok, már csak velem elképzelhetőek számára. Szóval sokadjára újraterveztünk és elkezdtünk ráhangolódni a karácsonyra. 

Voltunk adventi vásárokban, piacon vásároltuk meg a karácsonyi menü hozzávalóit, együtt voltunk hármasban és próbáltuk belőni a folyamatosan változó holtpontokat. Kicsit bonyolult az időzítés így, de nem lehetetlen. Nyilván egy fényekkel, ingerekkel teli szentendrei téren kicsit felgyorsulnak az események és hamarabb pörög föl egy gyerek, mint egy nyugodt otthoni mesenézős délutánon, de pár nap alatt ebbe is belerázódtunk és már csak fogtuk a fejünket, amikor elkezdtük látni Hannikán az átlendülés jeleit. Az idei év karácsonyi hangolódása a fentiek ellenére nagyon meghittre sikeredett. Talán azért is, mert Hanni már értette, hogy ez egy fontos esemény, beszélgettünk a Jézuskáról, az ajándékokról, hogy milyen fontos szépen feldíszíteni a fát és úgy várni az Angyalokat. Segített is a díszítésben, és olyan gonddal, precízen akasztotta a gömböket a kis kezeivel, hogy csordultig telt a szívem szeretettel.

Tényleg azt éreztem, hogy nemcsak a fát, hanem a szívünket is feldíszítettük ebben az időszakban. A szenteste végtelenül meghitt volt. Fura belegondolni, hogy bár Hannika hároméves, ez a negyedik közös karácsonyunk családként. Sokan mondták már korábban, de persze nem hittem, amíg nem a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a gyerekekkel felgyorsul az időérzékelés, és rajtuk látjuk igazán, hogy mennyire pörögnek az évek. Még jó, hogy csak rajtuk látjuk az idő múlását, bár attól tartok, csak magamat ámítom.

Na, de még mielőtt belesüppednénk a csöpögős, romantikus karácsonyi buborékba, gyorsan rátérek az ajándékokra. Egy perc alatt durrant ki az a bizonyos buborék, amikor Hannikám kibontotta a barátoktól kapott – természetesen gyerekbarát – játék sminkkészletet, amit az imádott tesóm még megfejelt egy hatalmas festőállvánnyal és a hozzá tartozó még hatalmasabb festékekkel. És akkor a már sokat emlegetett újratervezés… Hogyan viseljük el, amint a gyerekünk átfesti a házat, minket is beleértve? Innen is köszi, lökött nagynéni, nehogy „háromszor adja majd Lúdas Matyi vissza”, amikor már nem számítasz rá! Mint ahogy azt is megbeszéljük még, hogy megmutattad Hanninak, milyen csodálatos tulajdonságai vannak a nyalókának. Ha rajtunk múlt volna, a lányunk nem is tudná, hogy létezik nyalóka, de hála az én nagy és okos nővéremnek, mára tökéletesen tisztában van vele, hogy a nyalóka finom, cukros és ragad… Jó, igaz, hogy a smink nem Verától van, így megnyugodhat, nem egyedül lesz sarokba állítva.

Nehogy valaki komolyan vegye, imádom a tesómat és az összes barátot, akinek a „Jézuskája” meglepte valamivel Hannit, csak annyi, hogy majd ők kapnak mini dobfelszerelést és sípot nádihegedűvel, ha eljön az ideje…

Összefoglalva: az idei karácsony tartogatott számtalan meglepetést, volt sok öröm, pici bánat (csak hogy meglegyen az egyensúly), de nagyon hálás vagyok az életemért pont így, ahogy van.

Remélem, a 2023-as év is ilyen rendszertelen rendszerben zajlik majd a folyamatosan újratervezett életünkben, hangosan, olaszosan, szeretetben. Utóbbi szerencsére fix, és betonbiztos.

Mindenkinek azt kívánom az új évre, hogy pont annyi újratervezés legyen benne, amennyitől még jobb, még teljesebb lesz az élete. Békés (ez a legfontosabb), Boldog Új Évet, drága olvasóim!