Ismét Erdélyben jártam és annyira feltöltött az a hét, hogy szavakkal leírhatatlan. A természet, a zene, az emberek szeretete, a zenekarom, a stáb, az összetartás, minden, amit együtt éltünk át, egy olyan véd és dacszövetséget alkotott, amiről álmodni sem lehet. Erre vártam egész évben, hogy ezt átéljem, átéljük együtt. Megtörtént… és akkor most mi lesz, Tóthgabi? Nyílván jön egy DE... Persze, hogy jön! Ismertek! Nem is én lennék!  

Egy elég nagy DE van. Mégpedig az, hogy nem volt ott az az ember, aki a világot jelenti nekem. Na jó, esetleg két ember, mert a Krauszom is hiányzott. A világ összes élményét megkaphatod egy hétbe sűrítve, a világ legjobb kollégái, barátai lehetnek körülötted, de ha nincs ott a családod, mindig ott lesz az a bizonyos DE. Egyszerűen csak nem kerek valami. Ez egy érzés. A nappalok elteltek, talán még voltak pillanatok - jellemzően a koncertek előtt - , amikor nem gondoltam senkire, hiszen az egy másik tudatállapot. De amikor elcsendesedett minden, és én a szobámban feküdtem egyedül, az adrenalin még nem hagyott aludni, csak azon agyaltam, vajon én is hiányzom-e neki, vajon kérdezgeti, hogy hol vagyok, miért nem én altatom és mikor jövök már haza. És annyira hiányzott az illata, a puha bőre, amit mindig puszilgatok és a még puhább puszija, amit csak ő tud adni!  

Ezeket a sorokat már itthonról írom, már itt szuszog mellettem, és én azon gondolkodom, hogy legközelebb milyen jó lenne őt is vinni. Milyen jó lenne megosztani vele ezt az élményt. Ha láthatná azokat a hegyeket, tavakat, erdőket, ha találkozhatna az ottani emberekkel, ha meríthetne az ő tiszta szeretetükből! Vajon érezné, megértené, ugyanazt látná, amit én? Vajon emlékezne rá? Vajon a gyerekeknek valóban azok az élmények, amiket mi annak gondolunk? Vajon amikor azt hisszük, hogy jót teszünk azzal, hogy folyamatosan bombázzuk őket különböző ingerekkel, élményekkel, akkor tényleg jót teszünk?  

Jól van, tudom, hogy hirtelen átváltottam a szentimentális visszaemlékezésből a világmegváltó filozofálgatásba, de mit csináljak, valahogy egyik gondolat jött a másik után. Tudjátok, hogy van ez… 

Szóval az élményekről gondolkodtam. Megint egy barátnőmet tudnám csak idézni, aki röhögve mesélte ugyan, de azért érződött, hogy nem volt annyira őszinte a mosolya, hogy voltak a gyerekeivel Malagán egy gyönyörű apartmanban. Minden nap más programot szerveztek, volt minden, mi szem szájnak ingere. A valahányadik napon a csillivilli apartman nappaliján átszaladt egy veréb nagyságú csótány, egyenesen bele a barátnőm bőröndjébe, aki sikítva hívta a recepcióst és gondolhatjátok, hogy addig ott ugrált pánikolva, amíg a szerencsétlen alkalmazott ki nem halászta a termetes állatot a melltartók közül. A lényeg, hogy amikor hazajöttek, és az óvodában megkérdezték a barátnőm fiát, hol járt a nyáron és milyen élményekben volt része, csak erre az utóbbira emlékezett. Sem az óriáskerék, sem a vízi kalandpark, sem a repülőút, sem az állatkert, sem a hajókázás,  semmi nem hagyott benne akkora nyomot, mint a sipákoló anyja és a hormonzavaros csótány. Ha jobban belegondolok, én is csak pillanatokra, illatokra, érzésekre emlékszem a gyerekkoromból. Mármint természetesen sok mindenre emlékszem, de ezek nem olyan nagy dolgok, melyekre a szüleim nagyon készültek, hogy majd emlékezni fogok, hanem a tyúkudvar, a közös, zajos ünnepi étkezések stb.  

Manapság, ha egy gyerek hatévesen még nem járt Disneylandban, kis túlzással sajnálják az osztálytársai, pedig lehet, hogy ő jobban vágyna egy Duna-parti sétára és kacsázásra a vízen, vagy sárkányeregetésre egy szélfútta mezőn. Őszinte leszek, mivel mi a Krauszommal imádunk itthon lenni, a Dunakanyarban kirándulni, vagy a Balaton felvidéken tanyázni, valószínűleg nem Hanni lesz az első, aki a tengerparti élményeiről tart majd beszámolót az oviban, de persze soha nem mondom, hogy soha. Tényleg nagy dilemma ez, ami a mi gyerekkorunkban még nem létezett. Még nem volt játszóház, élménypark, paint ball pálya stb. Volt évente kétszer Vurstli oszt’ jóvan. Amúgy meg játszottunk az utcán, meg az udvaron. Viszont tudtunk egyedül játszani, és kreatívak voltunk. Na mindegy, nem akarok én lenni az állandóan zsörtölődő „öregasszony”, aki mindig azzal jön, hogy bezzeg az én időmben, de azért tényleg érdemes elgondolkodni azon, hogy hány éves korától jó megmutatni a világot a gyereknek, mikortól értékeli majd igazán ezeket az utakat, és képes befogadni azt a rengeteg ingert?  

Végszóként most engedjétek meg, hogy megosszam veletek ezt az idézetet, amit most találtam a gyönyörű Tolnay Kláritól:  

„Az élmény (...) a közhiedelemmel ellentétben nem valami jelentős, fontos esemény. Nem. Az belső történés, amit bármi előidézhet... kilépek például egy délután, nyári zápor után az erkélyemre, s a szemközti még nedves, víztől csillogó háztetőn megpillantok egy fütyürésző rigót. Vagy: átrendezem a könyvtáramat, belelapozok valamelyik könyvembe, s mert nem tudom abbahagyni az olvasást, reggelig ottmaradok a padlón. Ezek az igazi élmények. Nem kívülről jönnek, hanem a bensőnkből fakadnak” 

És nem csak ezért írtam ezt az idézetet utoljára, mert a témához passzol, hanem mert szeretném, ha elvinnénk magunkkal, mint útravaló. Ti is és én is! Eddig tartott a mi kis közös utunk. Így is messze túlszárnyaltuk az elképzelést és sokkal tovább voltunk együtt, mint azt eredetileg terveztük. Nagyon féltem tőle az elején. Nem tudtam, boldogulok-e, nem tudtam, érdekel-e Titeket, nem tudtam, lesz-e mondanivalóm, szóval sok volt a „nem tudtam”… de azután megtudtam és gyönyörű 3,5 évet tölthettem Veletek. Köszönöm Nektek, hogy velem jöttetek erre a „kirándulásra”, köszönöm, hogy elviseltétek az összes nyűgömet, velem nevettetek, vígasztaltatok, bátorítottatok, szerettetek. Ti voltatok az én oázisom, ahova menekülhettem, ha túl nagy volt a zaj. Vigyázzatok egymásra, a családotokra, de leginkább magatokra, mert akkor tud megvalósulni az előző kettő.  

 Legyen csodálatos nyaratok (és még legalább 100), Engem ezután is megtaláltok!