Az első önálló szárnycsapások

„Bár mondják múlnak a gyermekévek, nincs visszaút,   
Új mesék nem várnak reánk  
Van mégis csillagvényű álomvilág  
De azt gyermekünk álmodja tovább”…  
 

Fú, én nem tudtam, hogy ez ilyen nehéz… és ilyen könnyű egyszerre… Nehéz nekem, mert folyamatosan emlékezem az első percekre, amikor először a kezembe adták, amikor először rám mosolygott, amikor először kimondta, hogy anya, az első lépések, az első hajvágás, első, első, elsőőőő… És most már túl vagyunk az első napokon az oviban. Az eszemmel tudom, hogy minden pont úgy történik, ahogy történnie kell. Azt is tudom, hogy a világ legjobb oviját sikerült megtalálnunk számára. Sőt azt is tudom, hogy az a jó, ha nem hiányzom neki, de belepusztulok, hogy nem hiányzom neki. Tudom, hogy rossz lenne, ha sírna, de egy picike, egy egészen picike részem arra számított, hogy azért csak sírdogál, hiszen eddig én voltam a védőbástya, a burok, a várfal… de lebontotta a várat és kivágyott a falon túl, a nagyvilágba. A világ, ami momentán az óvoda, színes, izgalmas, vidám, zajos és tele van ingerekkel. Csomó új ember, kicsi és nagy, mindenki kedves és ölelni való. Na és a játékok! Ennyi játék a földön nincs!  

Tudtam, hogy eljön ez a perc, persze, hogy tudtam, de most, hogy itt van, én a beszoktatás alatt gubbasztok a sarokban és életemben (illetve a Hanni életében először) feleslegesnek érzem magam. Tulajdonképpen abban sem vagyok biztos, hogy a beszoktatás arról szól, hogy ő „beszokjon”, vagy hogy én szokjam a gondolatot, hogy a kisbabám már kicsi lány, akinek már nem csak én leszek a barátnője és a nagymamák, meg a tesóm, hanem lesznek kicsi barátnői. Már nem csak mi vagyunk a véleményformálók az életében, hanem akár holnap azt mondhatja, „de anya, az nem úgy van, mert az XY azt mondta, hogy máshogy van. Szinte hallom, ahogy már jövő héten bejelenti, hogy ő is kér jégvarázsos szoknyát és napszemüveget, mert a barátnőjének is az van. A következő születésnap talán már nem családi körben történik majd, hanem a kis társaságával lesz zsúr. Készülünk majd a farsangra, lesz ovis anyák napja, amit végig bőgök egy mini széken ülve, veszünk egy külön ládát az ovis műalkotásoknak, melyeknek azért a felét bekeretezzük és így tovább…  

Szóval még fel sem fogjuk, hogy mekkora változás lesz ez az életünkben, de ne rohanjunk ennyire előre! Ahogy már korábban írtam, itt gubbasztok egy sarokban, mint egy csendes megfigyelő és várom, hogy Hanni egyáltalán körülnézzen, hogy itt van-e anya. De nem néz. Hogy őszinte legyek, nem úgy tűnik, mint akit érdekel. Azon is elgondolkodtam, hogy egyáltalán emlékszik-e rá, hogy van egy anyukája.  

Azonnal megölelt egy kislányt, amitől persze összerándult a gyomrom, hogy úgy érzi-e majd az óvó néni, hogy a lányom már az első nap „molesztálja” a többieket, mint azt a „kedves” anyuka megjegyezte pár hete a játszótéren. De az óvó néni csak kedvesen mosolyog és megnyugtat, hogy ez így jó, ahogy van, és van még pár érzelmesebb kisgyerek a csoportban, aki gyakrabban fejezi ki a szeretetét, mint a társaik. Hirtelen elkezdtem vágyni a gyerekem ölelésére és csak sóvárogva nézem, hogy épp más kapja. Jaj, úgy kavarognak bennem az érzések.  

Írtam az elején, hogy nehéz és könnyű egyszerre. Féltem, hogy Hanninak lesz nehéz, hiszen annyira más lesz az élete, ráadásul egy ilyen őrült, költözéses mizéria után, de nem neki nehéz, hanem nekem. Neki könnyű. Nem is ez a jó szó, hanem hogy neki csodálatos. Imádja! Nem akar hazajönni! Már a második nap az oviban akart aludni! Ismétlem aludniii. Nyilván félve teszem fel magamnak a kérdést, hogy nem volt jó neki otthon, nem szeret velünk lenni, nem is hiányzunk neki, azért veszi ilyen könnyen az akadályokat, én meg ennyire nehezen.  

A barátnőm mintha megérezné a félelmeimet felhív első délután és kérdés nélkül megnyugtat, hogy Hanni biztonságban érzi magát otthon, ezért nincs oka félni egy idegen helyen és ezért érzi magát itt is biztonságban. Mivel tökéletesen harmonikus a kapcsolatunk, ezért nincs oka azt feltételezni, hogy itt fogom hagyni, hogy olyan helyre hoznám, olyan emberek közé, akik rá veszélyt jelenthetnek, ezért tud beilleszkedni ilyen könnyen. Nem tudom, hogy tényleg így van-e, de el akarom hinni. Másnap az óvó nénik is megerősítették a barátnőm szavait, de hozzátették, hogy azért "lesz ez még így se". Tehát lehetnek majd hullámvölgyek, lehet sírás és a mostani izgalmat felválthatja majd a felismerés, hogy ez már végleges és nem csak ideiglenes "kiruccanás".

Természetesen azt szeretném, hogy boldog legyen, hogy a következő évek az oviban ugyanilyen vidáman, boldogan teljenek számára, mint az első napok, hiszen tudom, hogy meghatározóak a felnőtt évei szempontjából is! Azt kívánom neki, hogy mindig ilyen könnyen vegyen minden akadályt, és minden lépés ilyen egyszerű legyen az ún. nagybetűs élet felé, mint a mostaniak, amelyeket először tett meg távolabb az otthon melegétől. Talán már idéztem a Dalai Láma alábbi sorait pár éve, de nem vagyok benne biztos, viszont most nagyon ide passzol, és nekem is szükségem van rá, hogy leírjam, ezzel is erősítve magam. Szóval így hangzik: „Ha szeretsz valakit, adj neki szárnyakat, hogy szárnyalhasson, gyökereket, hogy visszatérjen és okot, hogy maradjon”.

Én nagyon szeretlek kicsi Hannim! Remélem adtam gyökereket, melyekbe szükség esetén tudsz kapaszkodni és most meghatódva, de boldogan nézem az első önálló szárnycsapásaidat!