Vagy uram bocsá’ csak ülni a tv előtt, hogy felnőtt embereknek szóló műsort nézzen… Neeem olyaaat (rossz az, aki rosszra gondol), egy híradót, vagy bármit, ami nem Bogyó és Babóca. Tudom, hogy nagy luxusnak számít, de biztos más anyuka is szeretne átlag havonta egyszer úgy enni egy étkezésnél, hogy közben nem pattan fel 94857352748-szor. Na, ami már végképp kiveri a biztosítékot, hogy ha bevalljuk, néha jól esik csak úgy lenni… bámulni ki a fejünkből, hallgatni a csendet, nézni a semmit és csak úgy létezni…. Jujujj, érzem, hogy most sokan felszisszentek. És még tudom fokozni!  

Én töredelmesen bevallom, hogy bizony vágytam néha a fent említett dolgokra, és most tulajdonképpen még meg is tudnám csinálni, hiszen Hannikám oviban van, de itt állok a hirtelen rám szakadt idővel, az üres házzal, és nem tudok mit kezdeni. Ülök a szobájában, nézem a szerte-szana heverő játékait (bezzeg az oviban elpakolja maga után a játékokat), és visszasírom az állandó nyüzsgést, a folyamatosan éneklő hangocskáját, a megszámlálhatatlan anyaaa, aaaaanyaaaa, annnnnyaaaa-t, a gurgulázó kacaját, még a hisztiket is… Jesszusom, ezt én írtam le? Dehogy hiányzik a hiszti! Viszont minden, amit előtte írtam, tényleg hiányzik.  

Olyan üres a ház, hogy kong. Na jó, lehet, hogy azért is, mert tényleg nincs még minden bútor benne, de olyan nagy a csend, hogy szinte hangos. Tudom, hogy ez paradoxon, de aki hasonlón ment keresztül, biztosan érti, miről beszélek. Amikor hazaérsz, és tennéd, amit az elmúlt 3 évben rendszeresen, de nincs kinek, nincs kivel. És akkor beléd hasít, hogy a gyereked oviban van. Nem a nagymamánál, nem a tesódnál, nem az apjával a játszón, hanem az oviban. És akkor eszedbe jut, hogy ok, akkor megiszol egy kávét a teraszon (talán először, mióta beköltöztél), és hallgatod a madarak csiripelését, amit máskor nem hallasz a „baby shark”-tól, meg esetleg végigpörgeted a telódon, hogy mi történt aznap a nagyvilágban (esetleg az elmúlt 3 évben), és így is lesz. Csak így. Ülsz és kávézol. Azt hiszed, hogy egy évszázad telt el, mióta utoljára ez megtörténhetett, és minden adott hozzá, hogy élvezd, és valamitől nem megy.  

Komolyan mondom, már én is azt mondom, hogy ez nem normális dolog. Hát nekem semmi nem jó? Mondjátok, kérlek, hogy veletek is így volt! Miért mindig az kell, ami épp nincs? Mint amikor valakinek egyenes a haja, akkor göndör hajkoronát akar és vagyonokat költ különböző pödörítő cuccokra, akinek meg göndör, az meg ölni tudna a szögegyenes tincsekért és állandóan vasalja a fürtjeit. Ha van gyerek és nyüzsög egész nap, és nincs egy nyugodt perced sem, az a baj, ha oviban van és végre hallhatnád a gondolataidat, akkor meg az a baj. Még az a szerencse, hogy tulajdonképpen nincs annyi időm ezen morfondírozni, mert még mindig egy csomó mindent ki kell pakolni, le kell porolni, át kell rakni, szét kell húzni stb.  

Viszont a másik dolog, ami a nagy szabadságban foglalkoztat (már az előző blogomban érintettem a témát), hogy most már nemcsak mi, a szülei leszünk Hanni számára a véleményformálók, hanem az óvónénik, csoporttársak, minibarátok, szóval mindenki más. Arra leszek kíváncsi, hogy mit fogok érezni, amikor először mondja majd, hogy „anya, az nem így van, hanem úgy, mert a (nevezzük Julcsikának) azt mondta. Ismerve a lányomat, nem kell majd sokáig várni, hogy ezt megtudjam, mert imád ellentmondani, de eddig legalább nem tudta kire fogni. Mostantól majd joggal érezheti, hogy sokkal meggyőzőbb az ő verziója, hiszen a már fent említett „Julcsika” is így gondolja, tehát már ketten gondolják úgy, szemben velem.  

Itt olyan világrengető dolgokra gondolok, mint például én azt mondom, hogy nem feltétlenül kell még egy rózsaszínű ruhácska, csak azért, mert annak az ujja a fodros, nem a nyaka, ő meg azt mondja, hogy dehogynem kell, hiszen a barátnőjének pont olyan van. Ez vonatkozik a cicás, a miniegeres, a jégvarázsos és még sorolhatnám, milyen ruhákra, kiegészítőkre és természetesen cipőkre… Ja, és a plüssökre… Ja, és a babákra…. Ja, és a kalapokra (bár az kiegészítőnek számít). Szóval a lényeg az, hogy többen lesznek egy ellen.  

A Krausz meg persze röhög, mert mindenki mondja, hogy külsőre rá hasonlít, de ő meg tudja, hogy az akaratát tőlem örökölte és ilyenkor kárörvendően dörzsöli a tenyerét, hogy na, most megtudom én is, milyen a magyarok Istene… Hát megtudom. De már alig várom, hogy hazaérjen végre és elmondja a miniegér hangocskáján, hogy ő éppen mit tud jobban!