Én most mégsem akarom ezeket felsorolni, hiszen napok alatt sem jutnánk a végére, de egyvalamit mindenképpen kiemelnék, és ha nem bánjátok, ezt a bejegyzést ennek a „valaminek” a boncolgatására szánom. Ha bánjátok, akkor is… bocsi. Tényleg azt gondolom, hogy sokan érzünk így és talán segít, ha időről időre emlékeztetjük magunkat, hogy nem vagyunk egyedül ezzel az érzéssel, ami örök kísérővé vált.  

Biztos Ti is jártatok már úgy, hogy egy gondolat elkezd motoszkálni a fejetekben, és az élet úgy hozza, hogy onnantól kezdve napokig, sőt hetekig csupa olyan esemény, beszélgetés talál meg, ami ahhoz a gondolathoz köthető. Mint amikor beszélgetsz valamiről a telefonod mellett, és a következő órában már csak olyan hirdetés jelenik meg az összes létező fórumon, ami a beszélgetéshez köthető. Na ez történt velem mostanában. Egyik nap a szokásosnál is jobban mardosott ez a bizonyos érzés, és persze utána – rám jellemző módon – jól bele is hergeltem magam, azután jöttek sorra a „jelek”.  

Már aznap felhívott egy barátnőm sírdogálva este 8 körül. Éppen úton volt a gyerekei évzárójáról még egy munkára. Ő is a “sóbizniszben” dolgozik, szóval ez egyáltalán nem volt meglepő. A lényeg, hogy könnyek között panaszkodott, hogy a gyerekeinek gyönyörű bizonyítványa lett és a férje most elvitte őket, hogy egy vacsorával ünnepeljék meg a szuper eredményeket és a tanév végét, de ő nem lehet ott, mert dolgoznia kell. Gyötörte a bűntudat, miközben imádja a szakmáját, de mégis úgy érzi, hogy ha otthon van, állandóan a munkáján agyal, hogy mit kell még befejeznie, esetleg mit felejtett el, amikor meg dolgozik, akkor attól fél, hogy miről marad le éppen. Ilyen volt ez a helyzet is. 

Ahogy erről beszélgettünk és próbáltam vigasztalni, rájöttem, hogy “vak vezet világtalant”, mert én magam sem hittem el, amit mondtam neki. Volt hasonló beszélgetésem vele és más barátnőimmel is korábban, és természetesen én is éreztem és érzek hasonlót gyakran (már írtam is róla). De valahogy azt hittem, hogy ez az érzés idővel majd elmúlik, vagy legalábbis enyhül, de nem, hogy nem enyhült, még erősödik is hétről hétre, sőt napról napra. Mostanra biztosan kitaláltátok, mi ez az érzés… igen, a bűntudat. Bűntudat mindenért! Bűntudat, ha elrontok valamit, ha mérges vagyok, ha nem vele alszom, ha vele alszom, ha büszke vagyok rá és netán megosztok egy képet róla, ha büszke vagyok rá, de nem kürtölöm világgá. (Jut eszembe, rengeteg posztot látok a bizonyítványok kapcsán ilyen témában. Mi még ugyan nem tartunk ott, de nem irigylem a nagyobb gyerekek szüleit sem.) Bűntudat, hogy ha nem lesz munkám, miből fogok neki mindent megadni (pl. covid alatt), és persze bűntudat, ha sok a munkám és van, hogy napokig alig látom.  

Ezt is hosszasan lehetne folytatni, de én most maradnék a dolgozó anya dilemmájánál. Nyilván tudtam, hogy az ovi megkönnyíti ugyan a dolgom, de azért így is okoz majd fejtörést, hogy mennyit vállalhatok ezután. Azt is tudtam, hogy sokat lesz így is otthon, hiszen a közösségben való lét az immunrendszert is próbára teszi, pláne, hogy Hanni az utóbbi időben sok antibiotikumot kapott a kórházi kezelés alatt és után. A rossz hír, hogy valóban sokat betegeskedik azóta, a jó hír, hogy ezek szerencsére csupán pár napig tartanak. Viszont az a pár nap igen intenzív és nagyon szívszorító. Mármint a betegség, az önmagában is mindig az, de ha anyaként ilyenkor nem tudsz a gyereked mellett lenni, mert dolgoznod kell, az a legkegyetlenebb kínzással is felér. És persze az is, ha öröm éri, és veled szeretné megosztani, de neked csak arra van időd, hogy egy puszit lehelj a homlokára és már rohannod is kell. 

Mindkettőből kijutott az utóbbi időben, és rájöttem, hogy azért nem enyhül a szenvedés, mert ahogy Hannikám cseperedik, már kommunikál és el is mondja, hogy ez bántja. Mintha a szívemet tépnék ki, amikor a csilingelő hangocskáján kesereg, könnyben ázik a szeme és nem érti, hogy mi lehet nála fontosabb akkor, amikor neki csak arra van szüksége, hogy hozzám bújjon. Itt jegyezném meg, hogy mennyire hálás vagyok a csodasminkesemnek, hogy minden alkalommal eltünteti a sírás jól látható nyomait a szemem alól. 

Szóval hogyan magyarázzam el egy hároméves gyereknek, hogy nincs nála fontosabb az egész világon, de pont azért kell anyának és apának dolgoznia, hogy neki mindent megadhassunk? Hogyan értessük meg vele, hogy ebben a minden szempontból bizonytalan világban addig kell ütni a vasat, amíg meleg, mert soha nem lehet tudni, hogy mi lesz holnap? Őt nem érdekli a hitel, nem érdeklik a kiadások, őt az érdekli, hogy megmutassa a rajzát, amit aznap készített, vagy egyszerűen csak azt szeretné, hogy összebújva feküdjünk az ágyában és dúdoljak neki. Mostanában ez ritkábban tud megtörténni, hiszen a forgatások is elkezdődtek, és én hamarosan turnéra indulok, aminek a próbái már javában zajlanak. 

Fontos, hogy hangsúlyozzam, nem csak arról van szó, hogy nekem dolgoznom kell, és szegény én! A legtöbb anyának kell dolgoznia. A bűntudat abból is ered, hogy szeretjük a hivatásunkat. Hogy a választott szakmánk követel áldozatokat és felénk is vannak elvárások. Nem mondhatom a műsor készítőinek, hogy bocs, késni fogok, mert még rajzolgatunk Hannival, addig a zsűritársaim kártyázzanak, a stáb meg focizgasson a közönséggel és a szereplőkkel, majd érkezem. A minap olvastam amúgy egy hasonló posztot egy fórumon, és ott azt is megemlítették, hogy bezzeg az apukák nem sírdogálnak, amikor el kell menniük valahova munkaügyben. Az én Krauszom tök jó apuka, de valóban nem láttam még könnyes szemmel állni az ajtóban, amikor el kell mennie. Na jó, talán egyszer, amikor hetekre kellett mennie, és tudta, hogy telefonon sem fogjuk tudni tartani a kapcsolatot. Szóval, valóban jogos a kérdés, hogy a férfiak is így élnek meg minden családjuktól távol töltött percet? Vajon ők is nehezen egyensúlyoznak a szakmai és magánéletük libikókáján? Nekik is ilyen fájdalmas minden távozás és még percekig zokognak az autóban, mielőtt indulni tudnának? Vagy csak nekünk, anyukáknak szakad ki a szívünk napról napra, amikor becsukjuk magunk mögött az ajtót? Ez így nyáron, gondolom, sokaknak még sarkalatosabb kérdés, hiszen a vakáció ugyan megkezdődött, de a szülőknek nincs két és fél hónap szabadságuk...

Szóval, kedves önmarcangoló anyukák, kitartást nekünk és az egyetlen, amit üzenni tudok (magamnak is), hogy a gyermekeinknek így is mi vagyunk a legjobbak!