Egy ideje már próbálom nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is alkalmazni, hogy amikor a világban, vagy akár a közvetlen környezetemben történik valami fájdalmas, rossz, vagy egyszerűen csak félek a jövőt illetően, úgy érzem, hogy nehezebb a boldogulás, akkor gyorsan átgondolom, hogy mennyi mindenért lehetek hálás az Istennek. Ilyenkor természetesen eszembe jut a családom, hogy mindannyian egészségesek vagyunk, hogy van fedél a fejünk felett, van mit ennünk, szeretjük egymást… Ezek közhelyesnek tűnhetnek, de fontos, hogy igenis nap mint nap hálát kell adni, mert mindez egyáltalán nem annyira természetes. És ami bennem is most tudatosult, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért azok az emberek vesznek körül, akik.  

Emberek, akik velem, körülöttem, mellettem dolgoznak, élnek évek, sőt van, aki évtizedek óta és tulajdonképpen a kibővített családomat alkotják.  

Barátok, kollégák, akikhez ugyan nem fűz vér szerinti kötelék, mégis úgy érzem (remélem, ez kölcsönös), hogy az életemet is rájuk merném bízni. Az biztos, hogy nélkülük ma nem lennék az az ember, aki vagyok, és tudom, hogy bármikor fordulhatok hozzájuk, hívhatom őket és mindenben számíthatok rájuk.  

Gondolhatjátok, hogy ez nem feltétlenül egy baba-mama blog témája, de tulajdonképpen mégis, mert nagy részben nekik is köszönhetem, hogy egyáltalán érdekel titeket, mi jár a fejemben. Szóval engedjétek meg, hogy pár mondattal, kedves emlékkel meséljek nektek a második családom tagjairól.

 

Szabó Zé-t talán nem mindenkinek kell bemutatnom. Ő zeneszerző, producer. Azon kevesek közé tartozik, akik az első perctől hittek bennem és akkor sem engedték el a kezem, amikor kikerültem a Megasztár védett buborékjából. 16 évesen egyszer csak ott találtam magam, mint egy "árucikk", akit kézről kézre adtak menedzserek és/vagy magukat menedzsernek mondott „fontos” emberek, de igazából kevés emberre számíthattam mindig, és az egyikőjük Szabó Zé volt. A legtöbb dalomnak ő a dalszerzője, hangszerelője. Tudja mit szeretek, miben tudok kiteljesedni. Nagyon hálás vagyok neki, hogy soha nem akart olyan dallamokat rám erőltetni, amelyekkel nem tudok azonosulni. Figyelt engem, látta a fejlődést, érezte, hogyan válok nővé, anyává, és hogy ez milyen módon változtatja az ízlésemet. Soha nem kezelt tárgyként, mint sokan mások.  

Hozzá csatlakozott Bódor Anikó, aki olyanná vált az évek során nekem, mint az őrangyalom. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a tekintetemből látja, ha bánt valami. Hihetetlenül megtanult érezni engem, bár szerintem ez olyan, ami nem tanulható, hanem ő így született. Mindenkiről gondoskodik, mindig más érdekeit tartja szem előtt. Szerencsés vagyok, hogy a közelében lehetek, mert bár egy törékeny teremtés, valahogy biztonságban érzem magam a közelében. Csak úgy, mint Zé, az életem minden fontosabb szakmai (és nem csak szakmai) eseményénél jelen van, és ő tartja kézben a dolgokat. Mindenre tud megoldást, és általában 3 percen belül. De amikor azt mondom, mindenre, tényleg nem túlzok. Ha egy sivatag közepén lennénk víz és élelem nélkül és én elrebegném neki, hogy mennyire vágyom egy bödön tejfölre, egy fél kg trappistával, tuti, hogy ő azt is megszerezné. Mindezt úgy, hogy közben nyugtatna, hogy ne féljek, és az egyik kezével lecsapná az épp felém rohanó skorpiót… Remélem, sikerült érzékeltetnem, hogy milyen ő! Vele repültem életemben először, ráadásul egy elég hosszú útra. Emlékeztek, mit írtam egyszer a magas épületekkel való kapcsolatomról? Nnna, azt szorozzátok be 8948766-tal, ha repülőre gondolok. Több órán át szorongattam a kezét. Csodálom, hogy maradt benne vér. Végig nyugtatgatott, simogatott, mint egy anya a gyermekét. Úgy is éreztem magam, pedig pár év van csak köztünk. Soha nem fogom elfelejteni azt az utat, ahogy azt sem, ahogy azóta is támogat, szeret, nyugtat minden helyzetben, amikor szükségem van rá.  

Szintén nagyon fiatalon, a pályám kezdetén ismertem meg Tihit. Ő A TIHI. A pótapám, a bátyám, a jóságos nagybácsim, a pénzügyi tanácsadóm, a támaszom, a turnémenedzserem, a védelmezőm. Nagyon kevés emberben bízom meg annyira, mint benne. Soha nem élne vissza a bizalmammal (mondjuk, ez mindenkire vonatkozik, akikről ebben a bejegyzésben írok). De Tihivel töltöm a legtöbb időt, ezért ő kénytelen néha azt is meghallgatni, amit nem is akar. Látott már nevetni, sírni, pánikolni. Ott volt, amikor futott a szekér és akkor is, amikor nagyon le voltam égve. Minden élethelyzetben kitartott mellettem. Végtelenül őszinte, akkor is, ha fáj, és néha nyersen adja a tudtomra, hogy mit gondol, de soha nem kell attól tartanom, hogy nem azt mondja, amit érez. Hozzá, illetve a családja házába úgy járok, mintha haza járnék. Szinte szó szerint, mert amikor csak átugrunk Hannikával egy pár órára, akkor is viszem hozzá a fél házat, és persze annak a felét meg ott is felejtem. Ilyenkor ő mindig röhög. Meg akkor is, amikor a 98-dik poharat veszem elő náluk, mert valahol leraktam az előző 97-et, és mindig elfelejtem, hogy már volt poharam. Nem ismerek még egy embert, aki így tud káromkodni, mint ő, de valahogy még ezek is olyan viccesen és kedvesen hangoznak a szájából, mert a néha zord külső a legnagyobb szívet és a legérzőbb lelket takarja. Még ha meg is mosolyogja a hülyeségeimet, azt soha nem engedi, hogy ezt más tegye. Ő az én Tihim.  

Forgács Bea kicsit kakukktojás, de mégsem. Vele hol együtt dolgozunk, hol nem, de a megismerkedésünk első percétől tudtuk, hogy életre szóló kapocs lesz köztünk. Tizenakárhány éve ismertem meg őt, mint az aktuális menedzserem sajtósát. Bea is azon kevesek közé tartozik, aki valóban engem látott, és nem azt a Gabit, akivé változtatni akartak. Ráadásul nem csak látott, de elfogadott és úgy szeretett és szeret a mai napig. Anyatigrisként próbált védelmezni úgy is, mint anno a sajtósom, és úgy is, mint a barátom. Tudom, hogy neki néha jobban fájt, ha bántottak, mint nekem. Mellette voltam mindkét terhessége alatt, láttam cseperedni a gyerekeit és ő is velem csinálta végig a várandósság és az anyaság eddigi szinte minden szakaszát. Volt/van, hogy az éjszaka közepén, vagy éppen hajnalban osztjuk meg egymással a félelmeinket, örömeinket a gyerekek kapcsán. Megtehetjük, mert, mint az anyák általában, mi sem alszunk. Ő volt az egyetlen a családomon kívül, aki bent volt velem a kórházban Hannika születésénél. Mivel az egyik gyermekét ő is császárral szülte, tőle tudtam hasznos tanácsokat kérni és kapni, amikor elbizonytalanodtam. Vele rém vicces tud lenni egy veszekedés is, mert van, hogy tökre összeveszünk, kiabálunk, majd rá 10 percre sírva felhívjuk és jól leteremtjük a másikat, hogy ilyet soha többet ne tegyen. Aztán sírva röhögünk.  

Csóka Peti egy olyan zenésztárs, barát, kolléga, testvér, aki amellett, hogy a színpadon a társam, a kísérőm, az életem különböző korszakaiban szintúgy. Egyezik a hitünk, az értékrendszerünk. Soha nem ítélt el, soha nem kérdőjelezte meg az őszinteségemet, hitt bennem, bíztatott, erőt adott. Ő volt, aki támogatta a népzenei vonalat, mert az első perctől érezte, hogy hazataláltam benne. Amikor más kinevetett és akadályokat gördített elém, ő nem hagyta, hogy feladjam, tovább jött velem ezen az úton. Az évek során egy olyan szövetség jött létre köztünk, ami hiszem, hogy felbonthatatlan.  

 

Szóval őket emeltem most ki Nektek, de persze imádom a zenekarom minden tagját, és értük is hálát adok nap mint nap. A következő blogomban még pár embert azért bemutatok nektek, akiket képen talán többet láttatok már az oldalaimon, de ezúttal még mesélek is róluk titkos történeteket.