Szóval, arra gondoltam, hogy most menjünk megint időrendi sorrendben, igyekszem nem nagyon elkalandozni, és biztosak lehettek benne, hogy előbb-utóbb eljutunk a szülésig. Ehhez azonban gyorsan szeretnék tisztázni egy fontos dolgot!

Gyönyörűség, nem teher

A terhesség nem csúnya kifejezés. Nem ördögtől való, ha használjuk, nyugodtan kimondhatjuk anélkül, hogy szinonimaszavakat keresnénk attól való félelmünkben, hogy rosszakat fognak gondolni, mondani rólunk. Egyszer egy FB posztom alatt nekem esett pár ember, és felháborodva kántálták, hogy én milyen rossz anya leszek, mert a kép alatt le mertem írni a terhesség szót, amiből az szűrhető le, hogy én tehernek élem meg ezt az állapotot. Nekik is elmondtam, és itt is fontosnak tartom, hogy a terhes szó a régi tereh szó átalakult változata. A tereh azt jelentette: GYÖNYÖRŰSÉG. A terehes (ma terhes) pedig azt, hogy a gyönyör állapotában leledző nő.

Na, most, hogy ezt tisztáztuk, visszaugrunk az időben a terhességem első szakaszához. Hát brutál volt… bővebben? Állati brutál volt! És igen, voltak napok, hetek (Úristen, most mi lesz?!), amikor igenis tehernek éltem meg… Sőt, szerintem a Krausz is… Bár ő inkább engem. Mindentől hányingerem volt. Komolyan, az első hetekben nem bírtam otthonról kimozdulni, mert minden pillanatban úgy éreztem, hogy rókázni fogok. Milyen érdekes így utólag belegondolva, hogy akkor attól is kivoltam, hogy kb. 4 hétig bezárva éreztem magam, most meg több mint 6 hete nem mozdultunk ki, és mennyire átértékelődött minden…

Mindegy, szóval a lényeg az, hogy rosszul voltam minden szagtól és egy csomó íztől is. Még szegény Krausz is beleesett a szórásba. Volt, hogy odahajolt egy puszira, megéreztem az illatát, amit amúgy korábban imádtam, akkor meg öklendezni kezdtem tőle. Bevallom, lelkileg is megviselt, és nyilván őt is. Milyen felemelő érzés lehet, hogy a szerelmednek hányingere van Tőled…

Időközben ráadásul meg kellett osztani a hírt a közösségi oldalunkon, hiszen valóban le kellett mondani egy csomó fellépést, mivel nemcsak a hányinger állandósult, hanem az alacsony vérnyomás is, amitől alig bírtam megmozdulni.

Azt hittem, mindenki örülni fog a hírnek

Szóval belekiabáltuk a világhálóba a csodánkat, és én meg voltam róla győződve, hogy ennek mindenki örülni fog.

Sokan valóban örültek, de bőven akadtak olyanok is, akik rögtön mindent jobban tudtak (ami még önmagában nem lenne baj), de rám is zúdították a rengeteg számukra fontos információt, vagy ami még ijesztőbb volt, számon is kérték, mit és hogyan kell(ene) éreznem, gondolnom, tennem. Ezzel megint kezdetét vette egy érzelmi hullámvasút, hiszen az első reakcióm az volt, hogy megfeleljek az elvárásoknak. Egy idő után azonban rá kellett jönnöm, hogy ez képtelenség, és ha nem akarok beleőrülni (márpedig nem akartam), akkor csak magamnak és a születendő gyermekemnek akarjak megfelelni. És persze Gábornak.

Eltűnt barátok

Az idegenek reakciója is megér egy külön tanulmányt, de számomra a legnagyobb meglepetést a barátok visszajelzései okozták. Pontosabban: a vissza NEM jelzésük. Ugyanis a legtöbb barátunk akkor eltűnt, és azóta sem hallottunk róluk. És nemcsak az én barátaimnak vélt emberek szívódtak fel teljesen, de Gábor cimboráinak zöme is kereket oldott. Ez teljesen letaglózott, mert korábban már hallottam olyan történeteket, hogy barátságok mennek tönkre, amikor valamelyik félnél gyerek lesz, de meg voltam róla győződve, hogy én kivétel vagyok. Nem vagyok. Ez később a pszichológusnál külön napirendi pont volt, mert nehezen tudtam feldolgozni. Gábort is megviselte.

Szóval, testi-lelki hullámvasút volt az első 18 hét. Azért akadt vicces része is, bár akkor azon sem kacagtam őszintén. Azzal szórakoztam, hogy számoltam, egy nap hányszor megyek pisilni. Egy darabig követhető volt, azután elvesztettem a fonalat. Egy idő után már könnyebb lett volna azt számolni, hogy hányszor nem megyek. Vagy, ha mondjuk eleve a WC-n maradok, még az is lehetett volna egy opció… minek annyit rohangálni, úgyis ott kötök ki 5 perc múlva megint.

Persze én is kenegettem a hasam, hogy ne repedjen szét a bőröm. Egész jól működött is a dolog, csak apróbb csíkok lettek rajta a köldököm alatt, aztán az utolsó héten, amikor már azt hittem, megúszhatom, akkora repedések lettek rajta, hogy szerintem az űrből is látszódtak… Mondjuk, addigra már mindegy volt, kisebb gondom is nagyobb volt ennél a szülés előtt egy héttel. Amúgy csoda, hogy a föld nem omlott be alattam, mert addigra 86 kg-ra sikerült gömbölyödnöm. Nnna, ezért is kaptam hideget-meleget, de erről egy picit később…

Azt kellett megtanulnom, ami sosem volt az erősségem

A kételyek és kétségek után, ahogy megjött a tavasz és a nyár, úgy virágzott ki a lelkem is. 18 hosszú hét rossz közérzet után egy reggel úgy ébredtem fel, hogy nem voltam rosszul. Mintha új testet kaptam volna. Azért tényleg milyen érdekes az élet, vagy sors, vagy természet – nevezzük bárhogy –, nekem a terhességem első időszakában azt kellett megtanulnom, ami sosem volt az erősségem. Ami talán a legnagyobb feladatom volt mindig: a türelem megtanulása.

Ráadásul mindenki azt mondta, hogy ne aggódjak, csak az első 12 hét lesz nehéz. Szinte stopperrel mértem, mikor telik le az első 12 hét… aztán csak nem lett jobb… A lelki fejlődés már ekkor megkezdődött. Ezt nem tudtam befolyásolni, nem tudtam sürgetni, a testem nem engedelmeskedett. Teltek a hetek, és be kellett látnom, csak annyit tehetek, hogy várok, és hagyom, hogy a természet végezze a dolgát. Nem szabhatok időkorlátot, ha végig ilyen lesz, akkor ezt kell elviselnem, és majd rá fogok jönni, hogy mit kellett ezzel megtanulnom.

„Valószínűleg le fog pörögni az életem filmjében az a pillanat, ahogy először kiálltam a kertbe, beleszippantottam a levegőbe, és újra éreztem az illatokat.”

Ilyeneken agyaltam már hosszú ideje. Ekkorra már el is felejtettem, milyen nem terhesnek lenni, olyan volt, mintha nem lett volna előző életem. És akkor elérkezett az a bizonyos reggel. Mintha elvágták volna.

Valószínűleg le fog pörögni az életem filmjében az a pillanat, ahogy először kiálltam a kertbe, beleszippantottam a levegőbe, és újra éreztem az illatokat. Sőt, nem csak éreztem, de végre élveztem is a szerelmem illatát. Mint egy kopó, úgy szimatoltam hosszú percekig, és imádtam. (Hozzátartozik az igazsághoz, hogy szinte újra minden illatot szeretek, amit korábban is, ez alól egyedüli kivétel a frissen ázott föld szaga. Attól azóta is rosszul vagyok.)

Csodálatos időszak kezdődött, 2-3 hónapig szinte semmi problémám nem volt. Én voltam a megtestesült boldog, várandós nő. Komolyan! Szerencsére a Sztárban sztár leszek! forgatásainak a zöme ekkor zajlott, és a stáb eszméletlen rugalmas és segítőkész volt. A nagyon alacsony vérnyomásom miatt fellépéseket továbbra sem tudtam vállalni, ráadásul az ezzel járó fizikai megterhelésnek sem magam, sem pedig Hannit nem akartam kitenni. (Akkor még nem Hanni volt, 58684 különböző neve volt előtte, mire a Hannarózánál maradtunk.)

Az anyák a legkritikusabbak egymással

Ebben az amúgy tényleg csodás időszakban kezdtem ráébredni, hogy az anyák a legkritikusabbak egymással. Rengeteg támadást kaptam. Ahogy fentebb már írtam: miért csinálom ezt, miért csinálom azt, miért ezt hordom, miért nem azt eszem, miért festem magam, feketét ne viseljen várandós anyuka… stb. Hirtelen ráeszméltem, hogy már egy másik körbe tartozom. Már nem (csak) a sminkemet kritizálják, hanem a lényemet, úgy szőröstül-bőröstül.

Olyan szomorú, hogy a legdurvább beszólásokat anyukáktól és nagymamáktól kaptam! Soha nem fogom megérteni, hogy egy érző ember hogyan képes ennyi előítéletre. A saját bőrömön tapasztaltam – már sokadszor, csak már nem egyedül voltam terítéken –, hogy az emberekben annyi agresszivitás gyűlt össze, amennyit elképzelni sem lehet.

„Nem baj, ha néha rosszul érzitek magatokat, ha dühösek vagytok, ha tanácstalanok vagytok, ha elegetek van, ha féltek...”

Az ezzel való szembesülés első heteiben megviseltek ezek a kritikák, ekkor volt a második olyan felismerésem, hogy mekkora felelősség van rajtam. Akkor fogadtam meg, hogy ezen megpróbálok változtatni, és kendőzetlenül leírok majd mindent. Ezt most már küldetésnek érzem, mert többségben vannak azok az anyák, akik szintén szenvednek az előítéletek miatt. Akik önmagukba fordulnak, mert mások mondják meg, hogyan kell viselkedniük, mit szabad mondaniuk, hogyan kell érezniük, és ha bármelyik nem stimmel, akkor bűnösnek, rossz embernek, csapnivaló anyának vannak kikiáltva. Valakit ebben az amúgy is sebezhető időszakban bántani, és megkérdőjelezni az anyai mivoltát, az egyik legnagyobb bűnné vált a szememben. Mindent el szeretnék követni annak érdekében, hogy legalább a saját példámmal segítsek azoknak az anyáknak, akik emiatt szenvednek, egyedül érzik magukat. Szóval kedves „másmilyen” Anyukák, NEM VAGYTOK EGYEDÜL!

Nem baj, ha néha rosszul érzitek magatokat, ha dühösek vagytok, ha tanácstalanok vagytok, ha elegetek van, ha féltek, ha felszalad pár kiló, ha lemegy pár kiló, ha fekete ruhát akartok hordani, ha shortot akartok viselni, ha nem megy le rögtön a hasatok, ha marad narancsbőr a feneketeken, ha kimenekülnétek a világból, ha egyedüllétre vágynátok… Igen, ezek az érzések jönnek és mennek, hatalmas katyvaszt csinálnak, tátongó űrt hagynak maguk után, aztán szépen csendesül minden, és a helyükre kerülnek a dolgok… egy időre… És ez teljesen normális. Sőt, így van jól!

Olvassa el Tóth Gabi korábbi blogbejegyzéseit is:

tóth gabikendőzetlenülblog