Az egyik legszívesebben soha nem mozdulna el a gyereke mellől. Éjjel-nappal őt nézné, vele lenne, hozzáérne, puszilgatná és ezzel teljesen elégedett is lenne. A másik vágyik vissza a nyüzsgésbe, szeretne gyönyörűen sminkelve, extravagáns ruhában egy színpadon énekelni, aztán kisbuszba ülni a zenekarával és autózni 200 kilométert a következő fellépés helyszínére. Ezt most miért írom? Mert a napokban hosszú idő után újra dolgozhattam. És ez a két nő bizony nagy csatákat vívott…

Duplán nehezített pálya

A héten videoklipet forgattam az új dalomhoz. Ja igen, lesz új dalom! Vagyis már van, de még nem mutattam meg, majd a videoklippel együtt.

Ez a dal sokat jelent nekem, fontosnak tartottam, hogy méltó képi világot kapjon. Egy nívós kliphez azonban pénz kell, és azt most nem egyszerű szerezni, de ha hiszel valamiben, nincs lehetetlen. Úgyhogy én lettem a producer és hetekig telefonálgattam, szervezkedtem. Végül onnan jött a legnagyobb segítség, ahonnan az autóm kaptam, és a kiadóm is nagymértékben támogatott. Amikor az anyagi hátteret biztosítottnak láttam, el tudtam kezdeni szervezni a csapatot. Nem volt kérdés, hogy azokkal az emberekkel szeretnék dolgozni, akikkel az összes eddigi klipemet forgattam, mert Indiánnal, a kedvenc rendezőmmel hatalmas összhangban vagyunk. Belelát az agyamba és mindig pontosan eltalálja, mit szeretnék. Imádkoztam, hogy legyen kapacitása, és szerencsére találtunk is két napot, ami mindenkinek szabad volt. Összeállt a csapat. Bevallom, büszke voltam magamra, mert úgy szerveztem le az egészet, hogy közben végig Marika napirendjéhez alkalmazkodtam. 20 perces alvásidőben, vagy addig, amíg Anyu kicsit kivitte sétálni. Valahogy úgy alakult, hogy mindig keményen megdolgoztam egy-egy klipért, de ez most duplán nehezített pálya volt és ezzel is boldogultam.

A két nő harca

Szóval végre elérkezett a nagy nap és én legalább annyira féltem tőle, mint amennyire vártam.

A fent említett egyik nő bennem: jaj, Istenem, mi lesz Marikával nélkülem? Mi lesz, ha nyűgös lesz? És ha olyat eszik, amitől fáj a hasa? És ha kibújik egy újabb foga? És ha megcsípi egy szúnyog? Ha túl meleg van, túl hideg van, túl bármi van? Közben persze pontosan tudtam, hogy Anyukámnál a legjobb kezekben lesz, de valamiért mégis tiszta ideg voltam.

Ugyanakkor a másik nő bennem: Istenem, évek óta nem forgattam saját klipet! A Krausz már meg sem fog ismerni „kikerázva”… Már hogyne ismerne, azért itthon sem hagyom el magam, na de ahogy az én drága csapatom összerak, úgy még én sem ismerek magamra. Jaj, de várom már azt a mágikus mondatot, hogy „FOROG A KAMERA!”! De hiányzott már ez, a jó életbe!

Vörös voltam – majdnem egy napig

Ja és a lényeg! A forgatás előtt három nappal felkeltem reggel és kitaláltam, hogy vörös leszek! Úgy bizony, VÖRÖS! Felhívtam az én Sári Kata fodrászomat és közöltem vele a hirtelen jött ötletemet. Mondanám, hogy meglepődött, de nem lepődött meg. Hosszú évek óta viseli már a hasonló telefonokat, még csak nem is ez volt a legdurvább ötlet, amit hallott tőlem. Szóval Katám elslattyogott a nemtudomhova, ahol venni szokta a szuper hajfestékeket és pár órán belül már ott toporgott a házunk előtt a kis bőröndjeivel, mintha legalábbis be akarna költözni. Pedig csak a felszerelése volt benne, meg útközben véletlenül bement egy bababoltba és kifosztotta azt. Közölte, hogy hozott pár dolgot Marikának és hirtelen tele lett a nappali babacuccokkal a habtapitól a Mickey egeres kezeslábasig. A „jaj, nem kellett volna, nem vagy normális, Sárikata” és a „dehogynem, ez csak pár apróság” kötelező körök után eltűntünk a gardrób szobában (ahonnan bejelentkeztem a dalokkal a karantén idején), és az én fodrász barátnőm pár perc alatt felkente a hajamra festéket. Fél óra feszült várakozás után lemostuk és én vörös lettem. Imádtam! Elképzeltem, ahogy vörös démonként újraéledek, mint egy főnix madár. Biztos voltam benne, hogy a Krausz is elájul majd, ha megpillantja. Mindent pontosan láttam magam előtt, meg voltam róla győződve, hogy megszületett az új Tóth Gabi…

Mondjuk Marika szemei elkerekedtek, amikor meglátott, de nem sírta el magát. Még talán egy huncut mosoly is megjelent a szája sarkában. A Krausz este látta először, amikor hazajött a forgatásról, és azt mondta, tetszik neki. Utólag nem lennék meglepve, ha nem is emlékezne rá, hogy más volt a hajam, csak minél hamarabb aludni akart, és pontosan tudta, ha csak a szemöldökét felhúzta volna, akkor soha nem kerül ágyba. Valószínűleg csak másnap reggel esett le neki, hogy a neje vörös, de elég korán munkába kellett indulnia szerencséjére, úgyhogy megúszta a faggatást. A lényeg, hogy két nappal voltunk tehát a forgatás előtt és én vörös voltam, de amikor tükörbe néztem, már egyáltalán nem éreztem olyan jó ötletnek, sőt! Még délutánig reménykedtem, hogy újraéled az előző napi tűz, ami a vörös haj iránti szenvedélyt illeti, de az már elillant, és én – ahogy általában – rögtön vissza akartam változni szőkévé. Felhívtam hát az én Sárikatámat, aki már úgy vette fel a telefont, hogy tudom, szívem, megyek… Most erre mit mondjak… ismer… tényleg régóta boldogítom. Hát így voltam én vörös nem egészen 24 órán keresztül.

Mintha egy másik világba csöppentem volna

A forgatás napján nálunk volt a gyülekező. Anyu elvitte reggel Marikát magukhoz „nyaralni”. Pár percig volt csak üres a ház, mielőtt megérkezett hozzánk a stáb, de az borzasztó volt. Rögtön elkezdtem az önmarcangolást: megtehetem, hogy önmegvalósítok, amikor nekem már gyerekem van? Rosszabb lesz ettől a viszonyunk, hogy én most elmegyek másfél napra és a nagyszüleire bízom? Ettől én most rossz anya vagyok?

Szerencsére nem volt sok időm belesüppedni az önostorozásba, mert hamarosan csengettek és megérkezett a csapat. Gábor elindult a szendvicsekért, amiket készített, elkezdtek csörögni a telefonok, mintha egy másik világba csöppentem volna. Egy felgyorsult, pezsgő világba, amitől már elszoktam, de bevallom, nagyon hiányzott. Mindenki körülöttem sürgött-forgott, Sári Kata szárította az immáron ismét szőke hajamat, Jónás Kata, az én csodasminkesem rajzolt nekem arcot, és az én Holdampf Lindám meg beállított annyi ruhakölteménnyel, hogy boltot nyithattunk volna. Már el is felejtettem, milyen ez, de hazugság lenne azt mondani, hogy nem élveztem.

Amikor minden elkészült, azaz én elkészültem, akkor elindultunk. A technikai stáb tagjaival az M1-M7 kivezető szakaszán egy benzinkútnál találkoztunk. Összesen 4 autóval voltunk. Addigra a Krausz is odaért az étellel (igen, ő volt a kajafelelős), egyem meg, annyi kaját hozott, hogy egy egész falunak elég lett volna. Szóval a terv az volt, hogy karavánban haladunk a gyönyörű Gánt községig, ahol aznap forgattunk. Ebből az lett, hogy a benzinkútról sem tudtunk úgy kikanyarodni, hogy egyben maradjunk, és elszakadtunk egymástól. A csapat egyik fele – én is – sikeresen lehajtott az M7-es felé, tehát tökéletesen rossz irányba és eltévedtünk. Igen, az első 100 méteren. Persze mindenki hívta a másikat: te hol vagy? de mér’ ott? De nem arra kell! Hol menjek le? Írd már be a GPS-be! De az nem arra visz… Én már éppen idegbajt akartam kapni, de akkor belenéztem a visszapillantóba és az én Krauszom ott jött szorosan mögöttem. Tudta, hogy rossz irányba jöttünk, ő még lekanyarodhatott volna, de nem tette, mert tudta, hogy ő az én biztonságom. Tökre meg is nyugodtam. Végül is mi történhet? Később érünk oda. És? Akkor később kezdjük. Hosszú idő után először forgatok klipet, egy csomó ember – a legjobbak a szakmában – azon dolgozik, hogy a második nap végére egy csodálatos végeredmény szülessen, nem fogom elrontani azzal, hogy idegeskedek. Viszonylag hamar vissza is találtunk a helyes útra, a telefonok is elcsöndesedtek és az út hátralévő részében tudtam magamra, a dalra, a szövegre figyelni. Mire megérkeztünk Magyarország egyik legszebb tájára, teljesen átszellemültem. Szuper nap volt! Természetesen óránként hívtuk Anyut és videochateltünk Marikával. Olyan édes volt, hogy mindig elérzékenyültem, úgyhogy amikor Jónás Kata látta, hogy telefonálni készülök, már ott állt mellettem, és tüntette el a könnyek nyomát a varázsfelszerelésével.

Kííígyóóóó!

Az nagyon vicces volt, hogy a csapat minden női tagja rettegett valamilyen állattól. Márpedig itt aztán volt minden, mi szem-szájnak ingere. Az egyik jelenet felvételekor éppen huszadszor énekeltem a refrént, amikor velőtrázó sikítást hallottam. A szemem sarkából azt láttam, hogy Linda, a stylist barátnőm rekordot dönt százon, mert állítólag kígyót látott. Elég nehéz volt nem röhögni. Persze nem én lennék, ha ezt kihasználva nem üvöltöttem volna még el magam legalább ötször, hogy „Úristen, kííígyóóó!” Ilyenkor mindig olyan szavakkal illetett, amiket a tévében kifütyülnének.

Másnap Szigetcsúcson forgattunk, nem kevésbé szép környezetben, és én nagyon hálás vagyok azért, hogy ilyen tökéletesen sikerült minden. Az időjárás is kegyes volt, a stáb zseniális, olyan képek születtek, hogy csak tátottam a szám, amikor Indián, a rendező mutatott egy-két jelenetet.

Remélem, a végeredmény Nektek is tetszeni fog.

A lányom nem haragszik

A második nap végén, mire hazaértünk, Anyu is otthon volt már Marikával és én úgy öleltem magamhoz, mintha hetek óta nem láttam volna. Azóta egymásra cuppantunk újra.

A lányom nem haragszik, hogy én az vagyok, aki. A lányom szeret akkor is, ha közel 8 hónap után, másodszor az életben pár órát távol voltam tőle. Cserébe egy boldog, kiteljesedett Anyát kapott vissza, aki újra alkothatott. Szóval megpróbálok én sem haragudni magamra, mert az vagyok, aki. Tóth Gabi: ANYA ÉS ÉNEKESNŐ!

Olvassa el Tóth Gabi korábbi blogbejegyzéseit is:

tóth gabiblogkendőzetlenül