… nem sürgetném az időt! Nem számolgatnám a betöltött napokat és heteket, nem mondanám folyton azt, hogy „még kicsi a baba a hasamban, majd akkor nyugszom meg, ha fejlettebb lesz.” Megélném a napok egymásutániságát, mindig éppen azt, amiben létezünk.

… nyugalommal lepihennék, amikor úgy érzem, szükséges. Nem hagynám eluralkodni magamon a nyugtalanító gondolatokat, hogy szalad a ház, és nem tépném magam, hogyan osszam ezerfelé az időmet és az energiáimat. Biztos lennék benne, hogy egyszer úgyis rend lesz. Miért baj, ha nem azonnal?

… megpróbálnék lelassulni, nem mindenben a maximumra törekedni. Arra most ott vannak mások.

… sokat mosolyognék. Folyton élne bennem a tudat, hogy egy élet növekszik bennem, igen, minden eddiginél erősebb lenne ez az öröm. Talán az is táplálná ezt a boldogságot, hogy már magam mellett látom a nagy gyerekeimet, akikről régen el sem tudtam képzelni, hogy egyszer icipici babából önálló személyiségekké válnak. Most látom csak igazán, micsoda nagyszerű csodákat „növesztettem” a pocakomban.

… a munkán, a családon és a háztartáson kívül magamra is szánnék időt. Nemcsak csenném és lopnám, hanem tudatosan adnám magamnak az időt. Terítőt varrnék és cipzáras kis szütyőt, textil szatyrot, babatakarót. Olvasnék a kertben, újságokat lapozgatnék, kispolcot festenék halványsárgára, és sétálnék nagyokat a gondolataimmal.

… kevesebb babaholmit szereznék be. Tiszta ruha, pelenka, babahordozó és babakocsi – igazából semmi másra sincs szükség az első hónapokban, ez kiderült a többieknél.

… finomakat ennék. Sok-sok zöldséggel és gyümölccsel kényeztetném magam, és minden mással, amit megkívánok. Nem kínlódnék a mérleg mutatóját látva, mert ha eddig ötször sikerült megszabadulnom a húsz-húsz felszedett kilótól, hatodszorra is menne.

… tornáznék minden nap. Nem túl sokat, de jóval többet és rendesebben, mint eddig. Érzem, hogy szükségem van rá, és biztosan a babának is jót tennék vele.

… a boldogságomat a négy nagyfiammal is megosztanám. Mennyire örülnék, ha nagy gyerekként a saját családjukban még egyszer láthatnák, milyen csoda a gyerekvállalás!

… apróságokon nem izgulnék, mert tudom, hogy sok minden megoldható. Az első babánk születésekor mi megtapasztaltuk, hogy az „anyuka, minden rendben van” sem jelent garanciát a baba egészségére. Aggódni, idegeskedni, rágódni tehát teljesen fölösleges, úgyis minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

… sok sallangot elengednék az életemből. Az évek alatt megtanultam nemet mondani, a százféle „muszájnak” hátat fordítani, a családra telepedő koloncokat meglazítani. Azzal foglalkoznék, ami valóban fontos.

… türelmes lennék. Sok-sok nehéz helyzetet megéltünk már. Bebizonyosodott, hogy minden hasfájás elmúlik, a nyűgösség megszűnik, a sírás alábbhagy, a fáradtság csökkenni fog. A gyerekek jó esetben felnőnek, és biztosan nem fognak minden éjjel átjönni a szülői ágyba. A nehézségek nem állandóak, a gondok mind csak időszakosak.

… tudnám, hogy minden percnek örülni kell. Nyugodt lennék a jelenben, mert már tudom, hogy azt jó megélni, ami van, és nem mindig arra vágyni, ami éppen hiányzik. Visszatekintve olyan szépnek tűnik minden, vajon miért rontjuk el a jelent a folytonos nyűglődéssel, borongással?

… szánnék időt a hálaadásra. Az Istendicsőítésre, a felfoghatatlanon való gondolkodásra, a titokzatos jövő feletti örvendezésre. Mert közhely vagy nem, a gyermekvárás az élet legnagyobb csodája!

(fotó: Shutterstock)

babaváráskisgyermekgyermeknevelésszülő