A Papa volt a muzsikus a családban, tőle jött a zenei véna. Dobolt és tangóharmonikázott. Nem is akárhogyan. Egészen fiatalon kezdett zenélni, és szintén nagyon fiatal volt, amikor megakadt a szeme a Mamán. Járt is a Mamáékhoz udvarolni, és minden alkalommal „ott felejtette” a hangszerét, hogy másnap megint legyen ürügy visszamenni és láthassa. Mama pedig belement a játékba, mert hát neki is tetszett a jóvágású fiatalember, aki ennyire kitartó. Nagy szerelem lett az övék, és ez a szerelem sok mindent kibírt. Olyan élethelyzeteket éltek át együtt, amiket ma elképzelni sem tudunk.

Soha nem sajnáltatta magát

„Odaadással, szeretettel beszéltek a másikhoz és a másikról. Türelmesek és megértőek voltak. Elfogadták egymás hibáit.”

Papa eredetileg feketeszén-bányász volt. Az egyik legveszélyesebb szakma volt az övé. Egy napon aztán sújtólégrobbanás történt a bányában, ahol dolgozott és ő volt az egyetlen túlélő. Úgy menekült meg, hogy belekapaszkodott a markolóba, ami a beomlott bányához érkezett takarítani. A nagypapám több órán át feküdt a romok alatt. A Mama később mesélte, hogy a kórházban a lábujjáról ismerte meg, mert a szén beleégett a bőrébe. A baleset után papa egy évig kerekesszékbe került, és egész életében komoly fájdalmai voltak. Utóbbi ellenére egy év után lábra állt újra és földművelésbe kezdett. Nem panaszkodott, nem sajnáltatta magát, hajnaltól késő estig dolgozott, hogy megkeresse a család betevőjét. Ezer tyúkot tartottak. Emlékszem, kisgyerekként imádtam a „tikok” között játszani. Az volt a kedvenc időtöltésem, hogy rikkantottam egy nagyot, és mind az ezer madár egyszerre elhallgatott.

A Papa a tyúkok végtermékét eladta trágyának a szőlőkbe, hogy abból is bevételhez jusson. Gyerekkorom egyik legemlékezetesebb élménye volt, amikor egy siklóernyős valahogy irányt tévesztett a Tanúhegyről és egyenesen a nagyapám gondosan összegyűjtött tyúktrágyájában landolt a Sebronon. Na, az öregnek sem kellett több, rohant a szerencsétlen ember felé, az alábbi – azóta legendássá vált – mondatot kiabálva: „Jaj a pénzem, jaj a szarom!” (Bocsánat, de tényleg ezt kiabálta.) A jelenlévők azt sem tudták, hogy sírjanak vagy nevessenek, talán csak a pórul járt siklóernyős volt biztos benne, hogy inkább az előzőt választaná.

Persze nemcsak tyúkok voltak a nagyapám gazdaságában, hanem malacok is. Velük is van számtalan gyerekkori emlékem, például amikor a disznók „kiették” a nagyapám zsebéből a pénztárcáját. A papa szentül hitte, hogy a gyerekei „bűnös kamaszkori” csínytevésének lett az áldozata, nevezetesen kicsenték a zsebéből a pénzét, de amikor megtalálta a kocák által megcsócsált ötszázasokat az ólban, megenyhült. Mesélte a mamának, hogy „Ady sértődötten nézte a széna alól”.

Ők tényleg boldogok voltak

Szóval az én drága nagyszüleim így éltek együtt boldogan, amíg a halál el nem választotta őket… mint a mesében. És ők tényleg boldogok voltak, pedig nem volt drága autójuk, nem volt kacsalábon forgó palotájuk, nem voltak menő ruháik és csillogó ékszereik. De nem voltak éjszakába nyúló meetingjeik sem, és nem rohantak állandóan valahonnan valahova, nem lógott a fülükön a telefon és nem is pötyögtek rajta mindig valamit, hogy egy e-mailre még gyorsan válaszoljanak vacsora közben.

Lassan éltek, egymásra és a környezetükre figyelve. Odaadással, szeretettel beszéltek a másikhoz és a másikról. Türelmesek és megértőek voltak. Elfogadták egymás hibáit, és ha el is romlott néha valami közöttük, azon voltak, hogy megjavítsák.

Nekem ők a minta és köszönöm nekik, hogy ilyen példát mutattak…

Isten veled, Papa!


Olvassa el Tóth Gabi korábbi blogbejegyzéseit és a csalad.hu cikkeit:

tóth gabikendőzetlenülblognagyszülőkgyász