Beszélgessünk a nagyival és a dédivel!
Szerző:Békési Erika2020. 11. 18.Nyugdíjas nagyszülőkgenerációkon átívelő együttműködés
Természetes a szeretetük és a jelenlétük, és mégsem az: belegondolni is szörnyű, hogy pár év múlva már talán nem lesznek körülöttünk a nagyszülők, dédszülők. Beszélgessünk velük minél többet, amíg lehet!
Látogassuk meg a nagyit és a dédit minél gyakrabban
Persze csak akkor látogassuk meg, ha teljesen egészségesek vagyunk. „Addig menj, amíg lehet!”, vagy „Majd mennél, amikor már késő lesz!” – gyerekként nagyon sokszor hallottam ezeket a mondatokat, amikor egy jobbnak ítélt program miatt nem volt kedvem ellátogatni a dédmamámhoz. Mert a látogatás nekünk, fiataloknak csupán egy kis kitérő, az időseknek viszont több napra elegendő élmény, amiből táplálkozhatnak, erőt és mosolyt kapnak. Járvány idején – beltéri találkozás helyett – éljünk a szabadtéri séta vagy a telefonálás lehetőségével!
Meséljünk el mindent, ami velünk történt!
A nagyiknak, dédiknek a legapróbb történetünk is közel hozza a világot, meséljünk hát nekik, amennyit csak tudunk, és biztassuk erre a gyerekeinket is. Mert a nagyit igenis érdekli, mit vettünk a boltban, mi volt az ebéd az oviban, mit rajzoltak a gyerekek rajzórán, és milyen verset tanultak legutóbb… De a feketepontok, az új ruhák és a legjobb barátok is mindig érdekes témákat jelentenek!
Kérdezzünk a mindennapokról!
A dédinek sokszor elég csak egyetlen kérdést feltenni, és válaszként történetek sora indul meg. A „mi újság a faluban?” vagy a „mit olvastál az újságban?” kérdések percek alatt előhozzák a másodunokatestvér régi szokásait, az új orvos családfáját és a tévében látott legújabb sorozat izgalmait. Tulajdonképpen mindegy, hogy mit kérdezünk, a lényeg számukra az, hogy valaki meghallgatja őket, van figyelő hallgatóság, akinek mesélhetnek.
Kérdezzünk az „azelőttről”!
Nem lehet könnyű az időseknek megélni azt, hogy az ő régi világukból egyre kevesebben élnek, és az itt maradottak nem teljesen értik őket. Pedig az „azelőtt” számukra a boldogságot jelenti! Megfigyeltük már, milyen különös fény csillan az öregek szemében, és milyen ritka magabiztossággal szólnak, amikor a fiatalkorukról vagy a gyermekéveikről beszélnek? Éljünk a lehetőséggel, hogy a száraz történelemkönyv helyett szeretteinktől személyes emlékeket hallhatunk!
Kérjük meg nagyit és dédit, hogy mutassanak régi fényképeket!
„Az unokát, dédunokát az ölükben dajkáló, éneklő dédnagymama – kevés ennél szebb és maradandóbb élmény létezik a világon!”
Nem baj, hogy a képeken szereplő legtöbb embert nem ismerjük, így is fontosak ezek a fényképnézegető alkalmak: mi leszünk azok, akik ezek segítségével a családi legendáriumot továbbadjuk a gyerekeinknek. Jegyezzünk le dátumokat, neveket és fontosabb eseményeket a képekhez kapcsolódóan, hogy évek múlva is fel tudjuk idézni nagyi és dédi legszebb történeteit.
Kérdezzünk konkrétumokat!
A receptek, a folttisztítási praktikák, a régi ünnepi szokások mind olyan témák, amik a mi életünkben is jelen vannak. És még hány ilyen van! Ha megismerjük felmenőink felhalmozódott tudás- és tapasztalatvagyonát, beépíthetjük ezeket a saját életünkbe, és jó esetben a gyermekeink is továbbviszik majd ezeket.
Beszélgessünk érzelmekről!
„Emlékszel még, mit gondoltál, amikor menyasszony voltál?” „Féltél, amikor háború volt?” „Hiányzik a nagypapa?” Bár nem könnyű feltenni ilyesfajta kérdéseket, de egy csendes, nyugodt találkozás alkalmával ritka mélységeket élhetünk meg a szeretett embereinkkel.
Tanuljunk régi dalokat!
Kérjük meg nagyit és dédit, hogy énekeljék el nekünk gyerekkoruk kedvenceit. Biztosan arra is emlékeznek, mi volt az ő szüleik kedvenc verse, éneke, és lehet, hogy emlékeznek még egy-egy gyakrabban elhangzott katonadalra is. Az unokát, dédunokát az ölükben dajkáló, éneklő dédnagymama – kevés ennél szebb és maradandóbb élmény létezik a világon!
(fotó: Shutterstock)
