Holnap is lesz nap…

A lakótelepen több játszótér is van. Ez, ami mellett most elvitt az utam, talán a legjobb. Van rajta igazi domb, régi és újmódi mászóka több is, hinták, forgók, csúszda négy, és még két viharvert öreg fa is áll a játszótéren. Az egyik egy nyírfa, kis emelkedőn, a másik magasra nyúlt nyárfa. Meleg nyarakon hosszúkás árnyékot vet a kis faházra, mert az is van.

A visítás a nyírfa aljából érkezett és beterítette a játszóteret. Egy kisfiú visított a fa tövében keservesen, közben mászó mozdulatokat tett, láthatóan a fa villás ágához akart feljutni, de sehogy se sikerült.

– Mi ez az ordítás, kisfiam? – kiabált egy érces férfihang.

Jumbó sapkás erős férfi közeledett a nyírfa alatt szerencsétlenkedő gyerekhez. Sapkáján hatalmas pompon. A gyerek már nem visít, csak sír, de szólni nem szól.

– Megkukultál, fiam? – ér a kis emelkedőhöz a sapkás, sapkáján a pomponnal.

A gyerek továbbra se szól, de a sírást abbahagyja. Az apja – mert az apja volt – fölé magasodik.

– Ne hisztizz! Kérj segítséget! Na, halljam!

De nem hallhatja, mert a kisfiú hallgat. Ötéves forma, vézna kisfiú, de az a szívós fajta. Az apa, sapkáján a pomponnal újra megkísérli.

– Kérj segítséget, hányszor mondtam? Na, halljam!

A kisfiú átkarolja a nyírfát, arcát a fatörzshöz szorítja, de nem szól. A pompon megadja magát. Leguggol.

– Segítsek? – kérdi halkan.

A gyerek alig hallhatóan mondja.

– Igen…

És akkor a nagydarab férfi a fia feneke alá teszi a tenyerét és nyomja, emeli föl, fölfelé, egészen az elágazó villás ágig. A kisfiú ügyetlen, de elszánt. Emeli a lábát, átkarolja a vastag ágat, még két mozdulat és ott ül, mint egy fészekben az ágvillában. Győztesen néz le a fa magasából. Az apja olyan magas, éppen a fiáig ér. A harcnak vége, béke van. Ekkor látom, hogy mindkettőjük sapkáján ugyanolyan színű hatalmas pompon virít. Nézelődnek kicsit onnan föntről, aztán a kisfiú azt mondja halkan.

–Segítséget kérek. Vegyél le, apa.

---

A nagymama nem mehet be a játszótérre, cigarettázik. A nagypapa sem mehet be a játszótérre, ott lóg a cigi a szájában. Állnak a bejárattal szemben, velük egy kislány, rózsaszín dzsekiben, kopott rózsaszín csizmában, rendületlenül huzigálja a nagymama kabátujját.

– Gyertek már be…! Gyertek már…!

A nagymama hosszan beleszív a cigarettába, feléled a parázs, bodorodik a füst.

– Még ezt elszívja a nagymama, kicsim…

A nagypapának jobb ötlete van.

– Menj előre, Zsanettka, ismered a járást!

De Zsanettka kitartó, nem megy be. Okos kislány, pedig ő is legfeljebb ötéves, ha van. Félrehajtja a fejét és a nagyapjához fordul. Olyan, mint valami felvágott nyelvű, szigorú kis tanító néni.

– Ha bemegyek, újra rágyújtasz. És a Mama is. Nekem meg vigyázni kell. Rátok. Anya mit mondott? Meg ne halljam, hogy bagóztok, míg a Zsanettkát itt hagyom! Ezt mondta, nem? És mit csináltok? Bagóztok! Egész nap!

A nagymama ekkor, szája sarkában a cigivel elővesz egy nejlonzacskót. Nápolyitörmelék van benne.

– Na, itt van, Zsanettka, egyél, aztán menj játszani, utánad megyek mindjárt.

De Zsanettkát nem lehet megvesztegetni. Fogja a zacskót, eszi a nápolyit, de nem mozdul. Kivár. Csak füstté lesz egyszer az a cigi a szájukban...

----

Mire visszafelé érek, már sötétedik. A nagyobbak hintáját elölről is, hátulról is magasra löki két alak. Akkor figyelek föl rájuk, amikor megismerem Zsanettka hangját. A hintában visong, gurgulázva nevet, úgy kiabál.

– Még följebb! Mééég…!

Elöl a nagymama, hátul a nagypapa löki a hintát.

A kis ház előtt villanyfény, már egészen besötétedett. Fiatal lány szedi össze a labdákat, karikát, kismotort. Körbe kiált a játszótéren.

– Záróra! Hozzátok a játékokat!

A dombról még le-föl rohangál két gyerek. Anyai hang a sötétben.

– Holnap is lesz nap, elég volt, gyertek!

De mintha nem hinnének a holnapban, a két kiskölyök csak föl, le, föl, le… míg el nem vágódnak, le nem gurulnak kacagva.

Hát igen, gondolom hazafelé ballagva, valahogyan csak véget kell vetni egy ilyen gyönyörű futkározásnak… valahogy úgy, hogy az ember szót is fogadjon, meg ne is…

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?