Ez a karácsony amúgy kissé zizis volt. A lényegét tekintve nem, csak megoldásaiban. Például az nem szokott lenni, hogy szenteste pendlizzek. Amióta nincs velünk a Szőlősgazda, inkább egyedül vagyok ilyenkor, s másnap jön hozzánk az egész kiterjedt család, vagyunk vagy húszan. De most vándoroltam. Vagyis egyik gyerekem karácsonyfájától mentem a másikig.

De bevallom, nem volt rossz itt is, ott is belecsöppenni a gyertyaláng világította Ünnepbe. Az Ő karácsonyukba. Énekelni Bulcsú unokával és a szüleivel, megkóstolni a halászléjüket, aztán könnyes öleléssel a kosaramban továbbállni. Míg nyomtam a pedált, arra gondoltam, milyen jó látni, hogy minden gyerekünknél megszülettek a Karácsony belső és külső rítusai. Vittek szokást a mi ünnepeinkből és összerakták velük a magukét.  

Így érkeztem a következő helyszínre. Itt már felnőtt unokák vártak, a legnagyobb, az elsőnek érkezett – tejóisten, már huszonnégyéves – Ármin, és ott volt velük a barátnője, Zsófi is. Meg persze, a többiek. Zsófin valami divatos lebernyeg volt, még gondoltam is, mit nem képesek felvenni ezek a csinos lányok…! A szemekben gyertyafény és valami játékos öröm csillogott. Ők már túl voltak az elején, a csengőszón, a megbocsátó öleléseken, az asztal is megbontva, az ajándékok is… És akkor nekem is átnyújtott Ármin egy kis csomagot. Éreztem, egy bekeretezett kép lesz, talán fotó.

Bontogatom, valóban, egy berámázott grafika. Ó, gondoltam, ez egy rézkarcnak látszik, minek adnak ki pénzt ilyesmire ezek a gyerekek! Forgatom, nem tudom kivenni, miről szólhat, hol az alja, hol a teteje… Szemüveg kéne. Előveszem, de úgy sem tudom értelmezni, valami modern alkotás lehet, jaj, valami absztrakt.  

– Mi ez, gyerekek? Egy hologramm?  

Ekkor veszem észre, az egész társaság fulladozik a nevetéstől. Ne maradjak már szégyenben, tovább próbálkozom.

– Egy ex-libris? Várjatok, megvan, látom már, ez egy palást, egy széles ív… egy betlehem! Egy modern betlehem akar lenni?  

Kristóf, a családfő, egyedül ő marad komoly, bíztatva mondja.

– Meleg, meleg…

A nevetés kitör, a lányunk, Réka szeme könnyes – talán nem csak a kacagástól –, és ez segített, mert végre kibököm.

– Ez egy gyerek! Egy ultrahang-kép!!!  

Így tudtam meg, hogy a nyáron dédnagymama leszek.  

Amikor pár hét múlva ott álltunk körülöttük, s az anyakönyvvezető már gratulált az ifjú házasoknak, látom, ahogy Zsófi keze egyfolytában simogatja a férje hátát. Ármin meg fogta a kis felesége derekát, keze  néha lejjebb csúszott csibészesen. És a kis feleségen már nem volt lebernyeg, elöl szépen domborodott a fehér ruha és alatta Valaki, várakozón, csöndesen, derűs biztonságban…  

Csak álltam a körön kívül, velük és mégis magamban. Kerestem a Szőlősgazdát és raktuk össze szépen csendben az éveket. Pont huszonnégy évesek voltunk mi is. Pont karácsonykor jelentettük be, hogy kisbabát várunk. S utána, pont januárban házasodtunk össze. Pont ilyen szabálytalanul. És talán pont ilyen boldogan.

 Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

Fotó:csalad.hu
házasság heteházasságschäffer erzsébetgyermekvállaláscsalád mint pozitív értékünnepkarácsonyblog