Mindjárt az elején örömmel nyugtáztam: gyermekkorom Móka Mikije, a Jászai Mari-​díjas színész, rendező, tanár és felesége, a Magyar Örökség és Prima díjas meseíró pont olyan közvetlen, derűs és jó humorú, mint amilyennek képzeltem őket. Ráadásul a korukat meghazudtolóan fiatalosak is. Ezzel együtt felajánlják, hogy az interjú idejére a lányuknak tekintenek, úgyhogy tegeződjünk. Aztán beszélgetni kezdünk, és én csodálattal figyelem, ahogy ők ketten egymásra néznek, ahogy szólnak a másikhoz, ahogy befejezik egymás gondolatait, mondatait. Sugárzik róluk az egyensúlyra való törekvés. Le sem tagadhatnák, hogy régóta, szorosan összetartoznak.

Annak idején a Fészek Művészklubban ismerkedtetek meg. Mikor és hogyan történt a nagy találkozás?

Döbrentey Ildikó: 1967 májusában egy kedves barátnőmnek, Krisztinek Péter segített felkészülni a KRESZ-vizsgájára, és a Fészek klubban ültek össze rendszeresen. Egyik alkalommal Kriszti megkért, hogy vigyem be nekik a vizsgakérdéseket, amiket édesanyám gépelt le. Pétert akkoriban már sokan ismerték, de én soha nem hallottam a nevét. Valamiért egy középkorú férfira számítottam, de amikor beléptem a hangulatos kerthelyiségbe, egyszer csak feltűnt velem szemben egy élénk srác, aki kedves mosollyal jött felém. Bemutatkozott, de még mielőtt meglepődhettem volna, máris a hátam mögé penderült: bocsánatot kért, mondván, csak azt szeretné megnézni, hogy magasabb-e nálam. Az első pillanatban megragadott Péter tekintete, ahogyan közeledett felém és őszintén, tisztán nevetett a szeme. Tetszett, hogy olyan könnyedén játékos, és úgy éreztem, mintha már régóta ismerném. Közben megláttam az asztalnál ülő Kriszti vállán Péter bordó zakóját: még egy perce sem ismertem őt, de már éles féltékenység mart a szívembe. Őrületes lelkesedés volt mindkettőnkben, ha a másikra gondoltunk, és én úgy tekintettem rá, mint aki még fontos ember lehet az életemben. Így kezdődött...

Levente Péter: Az első pillanattól kezdve azt éreztem, hogy Ildikó egy olyan ragyogó jelenség, akihez én nem érhetek fel. Hamarosan a tudomásomra jutott, hogy jogászhallgatók és orvostanhallgatók versengenek a kegyeiért, ami csak erősítette bennem azt az érzést, hogy a pantomimművészi és bábszínészi végzettségemmel nem rúghatok labdába egy ilyen erős mezőnyben.

Mikor vált egyértelművé számotokra, hogy együtt szeretnék leélni az életeteket?

D. I.: Pár hónappal a megismerkedésünk után megnéztem egy Zsebtévé műsort a tévében, ami frenetikus hatással volt rám. Ott láttam egy tüneményes fiatal férfit, aki együtt játszik, énekel és táncol a gyerekekkel, aki pontosan úgy tud kapcsolatot teremteni egy bábbal, mint egy élő emberrel, és aki mindemellett zseniális pedagógusnak mutatkozott. Arra gondoltam, milyen klassz családapa lesz belőle, és még az is megfogalmazódott bennem, de jó lenne, ha az én családomnak ő lenne a családfője. Ez az én életemben nagy fordulat volt, mert akkor először éreztem ilyet egy férfival kapcsolatban. Attól kezdve nekem senki más nem számított, csak ő, és biztos voltam benne, hogy Péter az, akire az életemet rá fogom bízni.

L. P.: Én pedig akkor döntöttem el végleg, hogy Ildikó mellett szeretném leélni az életemet, mert ő az, akit 18 éves korom óta keresek, amikor megtudtam, hogy egy fiatal lengyel mérnök pályázik a kezére, aki azért jött Budapestre, hogy eljegyezze. Egy jó kiállású, jóképű fiúról volt szó, aki mellett én krumplicsírának éreztem magam. És bár tiszta szívemből szerettem Ildikót, hajlandó lettem volna lemondani róla, ha ő a lengyel srác mellett dönt, de nagy meglepetésemre engem választott. Akkor és ott azt mondtam magamnak: most pillanatokon belül esküvőt tartunk, mert ez volt az utolsó figyelmeztetés, és ha nem lépek, akkor előbb-utóbb valaki tutira elviszi előlem ezt az osztályon felüli nőt. Pár hónappal később, 1968 januárjában össze is házasodtunk.

Le sem tagadhatnátok, mennyire egy húron pendültök. Nyilván sok mindenben hasonlítotok, de van-e valami, amiben nagyon különböztök?

D. I.: Amiben hasonlítunk, az tulajdonképpen nem is hasonlóság, hanem azonosság: mind a ketten biztosak vagyunk abban, hogy az egész teremtett világ léte, benne a mi életünk eseményei Isten tenyerén zajlanak.. A világnézetünk olyan döntő azonosság kettőnk között, egy olyan fontos és biztos alap, ami miatt a különbözőségeink nem érdekesek, mert mindent meg tudunk beszélni egymással. Habár a lelkesedés, a szenvedély és az indulatok is erősek mindkettőnkben, tehát sokat ütközünk egymással, de mindig mindent meg tudunk beszélni.

L. P.: Amiben a mai napig különbözünk egymástól, az a boldogság fogalmával kapcsolatos.  Ildikó ugyanis boldognak vallja magát, míg nekem csak boldog pillanataim vannak. Én minden helyzetben, amikor egy kitűzött feladatot elvégeztem, jól teljesítettem, úgy érzem, van egy boldog pillanatom, és azt azonnal archiválom, szépen elteszem, majd koncentrálok a következő feladatra. A két feladat közötti időt pedig szenvedélyes örömmel élem meg. A kudarcos helyzetekben rendre visszanyúlok egy-egy féltve őrzött boldog pillanatomhoz.  

D. I.: Mi ketten nem ugyanazt hívjuk boldogságnak, de ezzel nincs is baj. Én tényleg boldog embernek vallom magam a legnehezebb helyzetben is, ami egész biztosan a hitemből fakad. Mert akadnak az ember életében fájdalmas, igazán próbára tevő, megerőltető feladatok, mert ezek mind feladatok, legalábbis nekem az a „módszerem”, hogy bármi, ami jön az életben, különösen, ha valami olyan történik, amit nem szeretek, azt lefordítom feladatnak, amit meg kell oldani. De még a legküzdelmesebb, leginkább embert próbáló helyzetekben is pislákol bennem valami nyugalom-féleség.

A legjobb házasságban is adódnak nézeteltérések, konfliktusok. Nálatok vita után ki kezdeményezi a békülést?  

L. P.: Ildikónak van egy teóriája, pontosabban egy bevált forgatókönyve a vitás helyzetek elsimítására, amit ő talált ki. Először nem is értettem, hogy miről beszél, most pedig már a kezét csókolom érte, és boldogan élek a helyzettel.

D. I.: Amikor előáll egy olyan konfliktus, amiben az egyik fél nagyon megbántódott, akkor azt gondolom, hogy annak kell kezdeményeznie a békülést, aki meg van bántva, mert ő van abban a helyzetben, hogy lépni tudjon. Ez egy teljesen racionális gondolat, és nem a szívemből jön, hanem a sokéves tapasztalat mondatja velem. Nyilván ez egy igazságtalan helyzet, mert nem elég, hogy az illetőt bántották meg, ráadásul még a békülést is neki kell kezdenie. Igen, mert a másik felet az agyvérzés kerülgeti, annyira belelovalta magát a vitába, és úgy el van telve saját magától, meg a pillanatnyi igazságának a diadalától, hogy egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy ő kezdeményezzen. Úgyhogy annak kell „nyitnia”, aki elég nagylelkű ahhoz, hogy megtegye az első lépést. Amit azért lehet megtenni, mert a szeretet egy magasabb, erősebb és fontosabb erkölcsi kategória, mint az igazság. Ez segít abban, hogy bocsánatot kérjünk, ami a legeslegnehezebb dolog a világon. Megbocsátani könnyebb. És ami még nagyon fontos, hogy kibékülés után az alapproblémát, ami a konfliktust okozta, „dobjuk el”, azt el kell felejteni, törölni kell a memóriánkból.  

L. P.: Egy kapcsolatban tilos megsértődni, mert a sértődés bosszút von maga után, a bosszút követően a gyűlölet érzése jön, ami pedig előbb-utóbb váláshoz vezet. Sértődés helyett lehet megbántódni, illetve, ahogy mondani szoktam, kötelesség megbántódni. Ha valaki úgy érzi, hogy a társa megbántotta, akkor azt vagy mondja el a párjának záros határidőn belül, introvertált személyiségnél ez 72 óra, extrovertáltnál viszont csak 24 óra (mosolyog), és beszéljék meg, tisztázzák a helyzetet, vagy el kell felejteni a sérelmet.

A három gyermeketek közül kettőt nagyon korán elveszítettetek. Hogyan tudott a házasságotok túlélni két ilyen tragédiát?  

D. I.: Mindig nagyon jó, ha nem azon rágódunk, hogy mi nincs, hanem arra fókuszálunk, ami van. Amikor a második fiunk, Marcika meghalt, Péterrel olyan szerencsénk volt, hogy ott volt nekünk az akkor ötéves Dorka, a középső gyerekünk. Akkor azt mondtuk, igenis az a dolgunk, hogy a kislányunk ne sérüljön egy életre, és ugyanannyit kacaghasson, mint amennyit egyébként is kacagna. Ez rengeteget segített. Fontosnak tartottuk azt is, hogy mindig legyenek barátok Dorka körül, egyrészt, hogy legyen pajtása, de főleg azért, hogy legyen kivel osztozni. Szerintem a testvér egy fontos edzőpartner az életre, és ha valaki egyedül, testvér nélkül nő fel, akkor nagyon is hiányzik neki, például a mindennapi konfliktusok kezelésében, ez a kapcsolat. Úgyhogy Dorka, a hétvégenként nálunk alvó, velünk kiránduló barátok miatt sem érezte magát egykének.  

Mindeközben szülőkként mégiscsak fel kellett dolgoznotok a feldolgozhatatlant...

L. P.: Én úgy dolgoztam fel, hogy másnap már tetőtől talpig hófehér ruhában léptem fel egy gyermekrendezvényen. A Kacagó koncerten és családi színházban azóta hófehérben játszom, ami nálam a gyász színe, és ezt a mai napig tartom. A gyerekeink halála feldolgozhatatlan, megmagyarázhatatlan, de ezzel a gyász-színnel túl tudom magam tenni a történteken. Miközben hálát adok a Teremtőnek, hogy olyan munkát végezhetek, amelybe gyerekeket is bevonhatok. Nekünk nem arra kell gondolni, hogy csak egy élő édeslányunk van, hanem hogy többmillió, magyarul is értő legénykéért és leánykáért tartozunk felelősséggel. Ennyi gyereknek tudunk örömöt szerezni.

D. I.: Úgy van, ahogy Péter mondja, lehetetlen feladatot kaptunk már az első alkalommal is. Az első kisfiunk elvesztését talán én éltem meg nehezebben, de amikor ez másodszor fordult elő, az mindkettőnket iszonyatosan megtört. Volt két nagyon nehéz évünk, ami alatt egyértelműen Dorka jelentette a segítséget, mert kutyakötelességünk volt jókedvűen játszani és sokat nevetni vele. Ebben a velünk egy fedél alatt élő édesanyám huncut őrangyalként működött közre. Végül is számomra az a felismerés hozta meg a „megoldást”, amikor egyszer csak ráébredtem arra, hogy hiszen a gyermekünk jó helyen, a legjobb helyen van! Csak addig el kellett jutni... Hívő emberként ez adott egyfajra megnyugvást. Innentől kezdve lett könnyebb számomra, és ez nem jelenti azt, hogy nem hiányoznak a fiaink, mert amíg élünk, hiányozni fognak. A hitünk segített az elfogadásban, és Péterrel ez a közös ügyünk, a közös szenvedés, tovább erősítette a köztünk lévő egyébként is szoros köteléket.

Januárban ünnepeltétek az 56. házassági évfordulótokat, immár háromszoros nagyszülőkként. Számotokra mi jelenti a szövetségetek fő pilléreit?

L. P: Az én három pillérem: a szüleim példamutatása, Döbrentey Ildikó kitartó szerelme és a Teremtő útmutató, oltalmazó, megbocsátó szeretete.

D. I.: Az én megfogalmazásomban a házasság két szerelmes ember, egy férfi és egy nő nagylelkűségének a művészete. Tehát szerelem, nagylelkűség, művészet: ez a három nagyon fontos fogalom alkotja ezt a meghatározást. Az a szerelem, amire én gondolok, és amiről beszélek, a bátor, büszke és biztonságos szerelem, ami ismeri a felelősségvállalást és az áldozatvállalást is. Ez egy összetett, bonyolult és ellentmondásos, csodálatos kincs, ami egy életre szóló ajándék, és megőrizhető. Nekünk „csak” az a dolgunk, hogy megőrizzük. Itt egy pillanatra kitérnék a tudatosság szerepére és fontosságra, ami az én részemről azt jelentette, hogy ha már megtaláltam az én kincsem, aki az én másik felem, akkor vigyázok rá. Tehát ha a szerelmemmel megvan az a nagy közös elhatározásunk, az a bizonyosság, hogy együtt akarunk maradni az életünk végéig, akkor az a dolgunk, hogy megtartsuk a kapcsolatot, és megőrizzük a lángot. A második pillér a nagylelkűség, ami magában foglalja az elfogadást, azt, hogy a másikat a hibáival, gyengeségeivel együtt elfogadom. Magában foglalja a rettenetesen nehéz bocsánatkérést, valamint a megbocsátást. A művészet pedig az alkotást jelenti, tehát azt, hogy minden áldott nappal újraalkotom a társammal együtt a házasságunkat, hogy az újabb és újabb hajtásokat hozhasson. Hogy az évtizedek óta tartó szövetségünk megújuljon, és reményeink szerint fejlődjön, miközben saját magunkat is újra- és újraalkotjuk benne. A művészetbe tartozik a beszélgetés művészete is. Úgy gondolom, hogy legfőképpen a beszélgetéseinknek köszönhetően mondhatjuk el a házasságunkról, hogy ez talán az egyetlen igazi nagy, szavakba foglalható eredményünk. Erre büszkék is vagyunk, hogy az elmúlt 56 év alatt nem volt egyetlenegy olyan esténk sem, amikor úgy kellett volna befejezünk a napot, hogy valamelyikünk csalódott vagy elégedetlen.