Kokas Katalin Liszt Ferenc-díjas hegedű- és brácsaművész, és Kelemen Barnabás Kossuth-díjas hegedűművész huszonnyolcadik éve él boldog házasságban. Szerelmükkel szinte egyidőben indult el a karrierjük is. Közben négy gyermekük született, Hanna, Gáspár, Olga és Zsigmond, akik közül a két legnagyobb már szintén művészi pályára lépett.

Mindig sziklaszilárd volt a szövetségetek? Sosem volt köztetek szakmai rivalizálás? Nem volt bennetek félelem vagy kétség, hogy mindez együtt működni fog-e?  

Kokas Katalin: Szakmai kihívás Barnabás feleségének lenni. De már az első csók után megfogalmazódott bennünk, hogy nekünk családunk, legalább négy gyerekünk lesz, és a neveket is tervezgettük.  

Kelemen Barnabás: Én sokkal előrébb kezdeném. Amikor összekötöttük az életünket, mi már öt-hat éve ismertük egymást. Ahhoz, hogy kiderüljön, mennyire jó is közel lennünk egymáshoz, nagyon is sok köze volt a zenének. Egy hegedűkurzuson találkoztunk újra, sokat játszottunk együtt, hegedű-duó albumokat nézegettünk, ez nagyon kellett ahhoz, hogy megismerjük egymást. Amikor már tudtuk, hogy az életünk külön nem fog működni, rengeteg koncerten játszottunk együtt, ahol nemhogy rivalizálás nem volt, inkább egymás építő kritikáiból inspirálódtunk. Persze ez sokszor jelentett komoly feszültséget, de messze voltunk attól, hogy azon gondolkodjunk, ki lesz sikeresebb. Az elvárások, a kihívások mind az általunk állított mérce megütését jelentették.  

K.K.: Én úgy kezdtem, hogy egy lépéssel visszaléptem. Otthagytam a kanadai ösztöndíjat, amit a családomnak sok mindennel magyaráztam, de a valódi ok Barnabás volt, miatta jöttem vissza. De ez nem volt áldozat, úgy éreztem, hogy ez a természet rendje.  

K.B.: Köszönöm neked, hogy hazajöttél... (mosolyog).  

Az évek alatt változott, hogy éppen ki lép kicsit hátrébb a másik javára? Vagy mindig párhuzamosan futott a karrieretek?  

K.K.: Én színpad nélkül boldogtalan vagyok. Fiatalabb koromban, ha egy ideig nem volt koncertem, azt fojtogatónak éreztem. Ezért is építettük fel úgy az életünket, hogy megmaradt számomra is, hogy néha szólót játszom. Minden évben van valami, ami csak az enyém. Most az Alban Berg hegedűversennyel készülök a Zeneakadémia nagytermében, ami egy különleges kihívás.  

K.B.: Én is imádom ezt a művet, de nem tudok annyira eggyé válni vele, mint Kati.    

K.K.: Barnabás pályájában sokkal inkább megmaradt a szólista vonal, amiben én nagyon-nagyon támogatom. Kettőnk közül én vagyok az, aki figyelem, hogy a következő évre tervezett feladat megfelelő-e számára. Hogy jó-e az irány. Olyan tudás van a birtokában, hogy visszaélésnek érezném a tehetségével, ha nem épülne rá karrier, ha nem lenne meg az a feladata, amitől még tovább tud fejlődni. Legutóbb például Brahms-hegedűversenyt játszott Teodor Currentzis-szal a MÜPÁ- ban. Ha csak egy embert emelhetnék ki a szakmából, az ő lenne, jelenleg – sokak szerint – az első számú karmester a világon. Minden nagy hegedűversenyt szeretne eljátszani Barnabással, és rögtön lemezre is venné a Bartók és Ligeti versenyműveket. Ilyenkor a feleség azt mondja, hogy jó az irány. De azért az életünket úgy építettük fel, hogy sokat játszunk együtt, kamarazenéket és a kvartettel is. A szólista pálya mindemellett egy rettenetesen magányos műfaj.  

Töretlenebb pályát sikerült építenek együtt, mintha külön-külön úton jártatok volna?  

K.K.: Biztos, hogy így van. A karrierünket tégláról téglára közösen raktuk össze, és nagyon vigyázunk rá. Számomra a karrier azt jelenti, hogy minél értékesebb zeneműveket játszak el, lehetőleg jó zenekarokkal, lehetőleg barátokkal és hogy a közönség érezze, hogy mint művészre számíthat.  

K.B.: A legtöbb nagy zeneszerző sokkal elmélyültebb zenét írt a vonósnégyeseiben, mint a versenyműveiben. A vonósnégyesben való zenélés az igazi záloga a fejlődésnek. Tegnap úgy játszottam el egy koncertet, hogy Kati nem tudott ott lenni. Nagyon fura érzés volt.  

K.K.: Én közben éppen interjút adtam egy dunai hajón, kinéztem az ablakon, láttam a MÜPA fényeit, és azt mondtam, most játszik a férjem és nekem ott lenne a helyem...

Akkor ez egy olyan családi szimbiózis, hogy nem „csak” akkor a vagytok együtt, ha zenéltek, de közönségként is mindig ott vagytok egymásnak.  

K.K.: Hősugárzóként. Nem csak közönség vagyok, minden hangját előre játszom magamban.  

Miközben Kokas Katalin és Kelemen Barnabás a világ legrangosabb színpadain koncertezik, négygyermekes családjukat is menedzselik. A húszéves Hanna Glasgow-ban, a Royal Conservatoire of Scotland színészhallgatója, a tizenhat éves Gáspár a londoni Yehudi Menuhin School-ban tanul, az intézmény történetének első magyar növendékeként. Olga hatéves, a legkisebb gyermek, Zsigmond pedig majdnem három.  

Kelemen Barnabás: Amikor az első csók után Keszthelyről hazafelé a buszon a jövőnket terveztük, arról beszéltünk, hogy mennyire inspiráló Kati családjának a példája. Az öccse két évvel fiatalabb, a húga pedig tizennégy évvel kisebb, milyen szép lenne ezt követni, de négy gyerekkel.  

Nyilatkoztad korábban, hogy volt olyan koncerted, amikor még előtte gyorsan megszoptattad a kicsit, és utána mentél a színpadra. De ilyenkor is teljesen át tudod adni magad a zenének, megvan az a koncentráció, amire ebben a helyzetben szükség van? Nem jár közben a gondolatod az öltözőben, hogy éppen nincs-e valami gond?  

Kokas Katalin: Lehet, hogy ez egy képesség, de ilyenkor abszolút a zenére figyelek. Mindig van egy prioritás, és annak teljes figyelmet tudok szentelni. Ha a gyerekekkel vagyok, lehet, hogy éppen csak egy fél órát, de akkor teljesen elfelejtkezem arról, hogy például ma mesterkurzust kell tartanom. Amikor a színpadé vagy a gyakorlásé az idő, akkor teljesen arra koncentrálok. Hathónapos korukig mind a négyen csak anyatejet kaptak. Nagyon kellett figyelnem mindig arra, hogy se éhesek, se szomjasak ne legyenek. Ebbe szoktak bele és mindig jó kezekben hagytam őket.  

A legnagyobb  lányotok színész, modell, a nagyfiatok különleges tehetségű hegedűs. Sok családban egy kiemelkedő képességű gyerek tehetséggondozása egész embert kíván, sportolóknál például gyakran előfordul, hogy az egyik szülő teljes egészében a gyermeke karrierjének szenteli az életét.  

K.B.: Ha sportolóként vagy biokémikusként kellett volna támogatunk valamelyik gyereket, az nem biztos, hogy ment volna. Látjuk, hogy hol lehetett volna őket jobban segíteni, ezt minden szülő tudja.  

K.K.: Tudom, hogy sok szülő tanul otthon a gyermekével, bevallom, én soha nem néztem meg a házi feladatukat. De például van, hogy reggel a müzlit halmazokra osztjuk, megszámoljuk, és úgy matekozunk, tulajdonképpen folyamatosan foglalkozom velük. Gáspárnak megkerestük az ország legjobb hegedűtanárát, és ott van a koncertjeinken, próbáinkon, látja, hogy milyen a művészek élete. Ő pedig hajt. Azt értük el minden gyereknél, hogy szinte vágyakozva nézik azt a felnőtt életet, amit élünk. A londoni Menuhin Schoolba, ahol most tanul, ő jelentkezett önállóan. Versenyeken vett részt, látta, hogy milyen tudásra van szüksége ahhoz, hogy felvegyék, jól beszél angolul, németül. Kell, hogy a szülő megkérdezze, hogy elvégezted-e a mai gyakorlásodat, de rátelepedésre nincs szükség. Az a jó, ha a gyerek maga akarja a sikert.      

K.B: Az életre igyekszünk nevelni őket minden szempontból és jó példát mutatni.  

Tudjátok csak elfogult szülőként, könnybe lábadt szemmel hallgatni, nézni a gyerekeiteket, vagy mindig ott ül a nézőtéren a hegedűművész, a tanár is?  

K.K.: Nálam az elfogultság inkább negatívum. Gáspárnál például értékelem azt, ami rendben van, de látom azt is, hogy miben kéne irányt változtatni.  

K.B.: Vele vagyunk a legkritikusabbak.  

És Gáspár elfogadja a kritikát?

K.K.: Az apjától különösen. Szerintem tőlem kicsit tart, mert a tyúkszemére tudok lépni, ha valami nem stimmel.  

K.B.: Tudja, hogy van egy nagyon magas elvárás felé. Ha próbál ügyeskedni a tehetségével, rögtön átlátunk rajta. Mert tudom, hogy ha többet dolgozott volna, hol tartana.

K.K.: Sokszor előfordul, hogy egy gyerek a tehetsége miatt nyomás alá kerül, gyorsan akarják belőle kihozni a sikert, de ez rendkívül káros és veszélyes, sokkal jobb és célravezetőbb a lassú építkezés. Az a jó, ha a gyerek magától akar tenni és nem tökéletes azonnal minden. Gáspár 15 éves múlt, amikor tavaly egyedüli magyarként bekerült a Bartók Világverseny döntőjébe, mint legfiatalabb versenyző, ahol huszonévesekkel versenyzett, ez óriási siker. Nagyon büszkék voltunk rá.  

A Házasság Hetének idei mottója: Állandó megújulásban. A ti életetekben ez hogyan jelenik meg a napi mókuskerékben?  

K.K.: Minden mindennel összefügg. Én, mint individuum úgy létezem, hogy benne vagyok egy közegben, mint családanya, feleség, hegedűs vagy tanár. Napi szinten állandó kihívások előtt vagyunk.  Egy pillanatig nem állunk le, de a mókuskerék ránk nem jó szó.  

K.B.: Inkább ahhoz hasonlítanám, hogy ahelyett, hogy egy stadionban körbe-körbe korcsolyáznánk, olyanok vagyunk, mint az a síző, aki szeretne minél több pályát meghódítani.  

K.K.: És ott a négy gyerekünk különböző életkori szükségletekkel. Az anyukámmal is minden nap többször beszélek legalább telefonon, a nagymamám is része az életünknek, lassan 90 éves, de még asszonytornát tart és teniszoktató, Barnabás édesapja is velünk van, míg a Fesztivál Akadémia az ötödik gyerekünk. A kutya pedig az „anyánk,” egy tibeti spániel, aki mindig segít a belső békét megtalálni.  

Néha azért megálltok, pihentek?  

K.B.: A karácsony erre nagyon jó, az szent időszak, akkor nem vállalunk fellépést, nyáron pedig szentnek kell tartani azt a néhány hetet, amit egymással töltünk. Ritkábban tudunk már mindannyian összejönni, de annak nagyon örülünk, hogy már Hanna barátja, Gáspár bartánője is velünk tart, folyamatosan bővül a család.